Dalvia kiszabadítása 1. rész

Az Égi fény 3702. évének, Krad harmadik, a Beavatottak hónapjában írom, Ifinben a Tűtoronybeli irodámban.

Kinézek az ablakon a sok emelet magasan lévő szobámból az alant fekvő városra. Ez a napló még emlékszik arra, mikor még Erigow-ba küldtek, hogy ne legyek szem előtt, most meg már az egyik legjobb szállás áll rendelkezésemre, és a könyvtárunk minden része nyitva áll előttem. Mégis keveslem, olyan dolgokat láttam eddig, melyek szörnyű módon ébresztettek rá, milyen keveset is tudok a világról. A következő történet is ilyen, melynek végén Észak legnagyobb mágusainak voltunk segítségére. Dalvia kiszabadításának története ez.

Az istenek titkainak nyomában, 5. rész: A visszatörés

Írom az Égi fény 3702. esztendején, Adron második, az Engesztelés hónapjában,úton Ascon felé

Nagyjából egy órát töltöttünk vitatkozással, hogy visszamenjünk-e. Ezért végül felvázoltam, hogy legrosszabb esetben mivel fogunk ott találkozni, abban az esetben, ha minden összeesküszik ellenünk.

Lesz egy legyengült márid. Remélhetőleg nem tud csak úgy gyógyulni. Kettő legyengült keph-tueth. Ezeket és a máridot a szellemek és a dzsinn készítették ki. Valamint most már tudjuk, mire számítsunk odalent, és feltudunk készülni...azaz én feltudok készülni valami varázslattal, és a mágikus védelmet is könnyedén ki tudom iktatni, most hogy más tudom, hogy csak tűzmágiából áll.

Az istenek titkainak nyomában, 4. rész: Az akció

Írom az Égi fény 3702. esztendején, Adron második, az Engesztelés hónapjában,úton Ascon felé

Almeida remek északi kiképzésének hála gond nélkül kifigyelte, milyen is a palota belülről. Közben Malach és emberei azon dolgoztak, hogy a kardomat és a hozzá tartozó tőrt eljuttassák egy kereskedőhöz, aki odaajándékozza a főpapnak.

Közben én elmentem megnézni azt a híres tornyot, melyben nem lehet varázsolni. Később ez rendkívül hasznos húzásnak bizonyult, de erről akkor más események elvonták a figyelmem.
Kifele jövet leszólított minket egy napsütötte bőrű idősebb férfi, hogy azonnal el kell bújnunk. Alig váltottunk pár szót, mikor hatalmas dörrenés futott végig a városon és egy helyről füstoszlop emelkedett az égre. Pont a búvóhelyünk felől.
A fickó megvillantott egy Arel szimbólumot, úgy hogy nem vitáztunk vele és követtük. A búvóhelye egy kifosztott palotában volt. Nikicsnek hívták, és Selina rég elveszett mestere volt. Innentől nála húztuk meg magunkat, és az ő emberei biztosították a háttér melókat. Valahogy neki is voltak beépített emberei a palotában.
Azonban aggódásra ad okot, hogy előző búvóhelyünket kifüstölték az amundok.

Az istenek titkainak nyomában, 3. rész

Írom az Égi fény 3702. esztendején, Adron második, az Engesztelés hónapjában, El Sobira városában.

Újabb, nagyjából hónapnyi, sivatagi utazás leírása következik. Mint az előző bejegyzésben is kértem, senki ne várja el, hogy pontosak az időtartamok, az irányok, távolságok. Ezekkel nem én foglalkoztam.

Kráni légiók

Miután mi négyen (Dreco, Athaulf, Boreillo és jómagam) elváltunk a többiektől, alig három nap alatt elértünk a kérdéses Hannan völgyének bejáratához. Mivel az ösvényt, melyen át kellett volna haladnunk, mindkét irányból magas sziklaszirtek vették körbe, ami ideális lehetőséget adhatott volna egy rajtaütésre, megegyeztünk, hogy inkább a környező hegyek egyikének megmászásával hatolunk be a völgybe.

A mászás előtt azonban Dreco vállalt némi felderítést. Az észrevétlenséget szem előtt tartva teremtett egy jókora tűzsárkányt majd ráült és tovarepült vele a völgy felé. Viszonylag hamar eltűnt a látóterünkből, vissza azonban már nem nagyon akaródzott neki jönnie. Miután vártunk rá egy jó darabig, és csak nem jött a halálát jelző robbanás, elindultunk utána. Boreillo mászott előre, neki volt némi jártassága ebben, bár eddig jobbára csak házakon és egyéb, eredetileg nem mászásra szánt dolgokon gyakorolt.

Már lefelé ereszkedtünk, mikor egy penge érintését éreztem a tarkómon, Vargas, a kráni fejvadász csatlakozott szedett-vetett csapatunkhoz. Miután megtagadtam a kérését, mely megadásunkra vonatkozott, kitáncoltam pengéi elől és egy rövid összecsapás vette kezdetét közöttünk. A többiek nem tudtak segítséget nyújtani, mivel Vargas teljesen láthatatlan volt és így csak én tudtam felvenni vele a harcot. Nemsokkal a harc kezdete után csapdába léptem, mely nemcsak hogy helyhez kötött, de még valami álnok  mérget is testembe jutatott. Vargas visszavonult, míg a méreg hatni nem kezd, én pedig erőtlenül és támolyogva kénytelen-kelletlen feladtam a harcot.

Ami a völgyben fogadott minket, az híven tükrözi képességünket, mely segít minket abban, hogy a lehető legrosszabb helyen és időben bukkanjunk fel. A kopár völgy látványa szertefoszlott és három kráni légióval néztünk farkasszemet. A levegőben mindenhol koponyahordozók, rusnya szörnyek repkedtek. Bekísértek minket egy sátorba és aztán egyesével behívtak minket elmagyarázni, miért vagyunk még életben.

Drecot és engem ért a megtiszteltetés, hogy találkozhattunk az itteni vezetővel. Először dracot vitték el, majd engem. Miután láttam Drecot visszatérni remegő lábakkal és igencsak megviselt kinézettel, rajtam volt a sor. Vargas egy kies, elhagyatott, sziklába vájt templomba vezetett, de az utolsó helységbe már ő sem kísért el és tisztán látszott rajta, hogy még ő sem szívesen jár itt. Mi tagadás, bennem is egyre nőtt a félelem, mely a végső terembe való belépésemkor már-már pánikká erősödött. Egy gyolcsba tetőtől talpig bebugyolált, fejét csuklyával takaró alak volt a teremben, akiről messziről lerítt, hogy aquir, abból is a hatalmasabb fajta. Ittlétem csupán annyiból állt, hogy kijelentette, nem vagyok az eredeti csapat tagja, majd miután igyekeztem tetetett félszegséggel helyeselni, furcsa kaparászást éreztem a koponyámban, majd az aquir kijelentette, hogy távozhatok. Abbéli megkönnyebbülésemben, hogy ily könnyen szélnek eresztettek, sebes léptekkel indultam kifelé.

Kint tudtam meg Vargastól, hogy valójában több, mint három órát töltöttem bent. Kérdésemre, hogy gyakran történik-e ilyen, annyit válaszolt, hogy nem, nem gyakran jönnek ki onnan az emberek, akik bementek. Ez után nem sokkal a sátorba értem, ahol fogva tartottak minket. Visszatérésem után meghánytuk-vetettük a történéseket. Draco beszámolója szerint, vele annyit közöltek, hogy ittlétünk fenyegeti a Nagy Tervet és mihamarább a többiek után kell erednünk. Boreillo elbeszélésünk alapján az Arctalan Vándorra ismert rá vendéglátónkban, aki a kráni seregeket vezette a manifesztáció ellen. Megbeszélésünket Vargas érkezése szakította félbe, aki megjegyezte, hogy ő Sápadt Anygalként ismeri vezetőjét, aki Boreillo felvilágosítása szerint a másodkori fajháborúk egy túlélője és a kráni belső tartományok egyik consularja. Vargas továbbá azt is közölte, hogy holnap hajnalban útnak indulhatunk, persze megfigyelés mellett, valamint felhívta rá a figyelmet, hogy nem lesz szép halálunk, ha bárkinek is beszélünk a táborról.

Borús hangulatban indultunk tovább erről a helyről, jómagam azon töprengve, vajon mit művelt velem három óráig az az ősaquir, de legalább Sobirába vezető utunk további részén semmi említésre méltó nem történt.

Beszélgetés a Lobogóval

Egy sötét helyen ébredtem, mely mégis valahogy oly tiszta volt. A háttérben hullámok zúgását hallottam, azonban tekintetem nem tudtam levenni az ezernyi csillaggal teli égboltról. Olyan igazi volt, mint még semmi ezen a világon. Egy ezüstös női alak lépdelt oda hozzám, jelenléte akár a csillagok odafent, túláradó, és valahogy túlságosan valóságos. Meghaltam, mondta, s tudtam, hogy igaza van. Még mindig éreztem a démon pengéjét a mellkasomban, bár mikor odanyúltam nem éreztem bizonyítékát sérülésemnek. Különleges helyen vagyok, mondta, s felnézett ő is a csillagokra. Egy választást ajánlott, hogy most itt a halálomban, mely nem végleges, mégis itt örök, megismerjek valami olyat, melyet csak kevesen láthatnak. Megtapasztalhatok bármit, ám ez a kísértés magával is ragadhat ebbe a csodaszép végtelenbe.

Mikor elhagytam a többieket nem álltunk épp nyerésre, haldokló társam feküdt a karjaim közt, s most valószínűleg az én testem omlik az övére. Nem áll szándékomban megfutamodni a harc elöl, azonban eme lehetőséget sem hagyhatom elhamvadni.

A lobogó múltját akarom látni, mondtam, s ő egy mosollyal karöltve teljesítette e kérésem. Már tudtam ki ő, s már tudtam miért olyan ismerős. Hiszen az elmúlt közel négy évben minden percben mellettem volt. 

Láttam a világ keletkezését, ahogy csillagok söprik el az univerzum sötétéjét az égen. Láttam elpusztulni egy paradicsomot, majd láttam kilenc entitást, ahogy angyali formát öltenek, majd láttam a tízediket, s láttam annak bukását, ahogy földre hullott a kilencek nyomása alatt. Azonban mi előbb még bukásnak tűnt, most újjászületéssé változott. Egy virágzó világ ébredt ott, hova előbb még a tízedik angyal hullott vesztében. S benne fénylő alakok jelentek meg, kiknek neve ismerős volt meg nem is, hasonlítottak az isteneinkre, meg nem is. Azonban a kilencek megrohamozták eme gyönyörű világot, s bár a tízedik - ki még élt - falat emelt hatalmas hegyek formájában világa határára, ez nem volt elég. Szárnyas entitások érkeztek az égből. Dálvia is közöttük volt. A világ lassan pusztult, a kilencek keze által, s a szárnyas lények megidézték Hessiát, egy fekete tőrrel a kezében. A tőrrel Dálvia már felvehette a harcot a kilencek ellen, s egyenként fizettette meg velük a tízedik szenvedéseit, de az utolsó pillanatban a tőr cserbenhagyta, s látva ezt a gyengeséget az angyal elpusztított szinte mindenkit, kit csak elért. Egy ezüst palást hullott a földre, honnét egy ember vonszolta ki a mészárlásból. A szárnyas entitások tanácsot hívtak össze, s visszahívták a világból mit rossznak véltek. Eltűntek a fénylő alakok belőle, s csak két szereplő maradt meg emlékül eme szörnyű háborúból. Az ezüst palást, s Dálvia. Láttam őket veszekedni, majd a lobogó felröppent, s az emberek közé szállt a világon.

Az ezüst alak előttem elmondta, hogy a tízedik volt az Egy, s ő felelt eme világ megvédéséért, s most nem maradt más belőle csak ő maga, az Ezüstlobogó. Elmondta, hogy Dálvia nem a jó úton akarja megóvni a világot. Kegyetlen háborút akar keseredettségében, hogy végezzen mindennel mi nem jó, de Ő mást akar. Ő csak óvni akar. Elmondta, hogy Dálviának szembe kell néznie ezzel a kérdéssel újra, s nekem kell majd megőriznem a helyes utat. Elmondta, hogy Orwella, kit mi így ismerünk, nem létezik abban a formában, ahogy tévesen tanítják. Orwella két entitásból áll: a tőrből s Hessiából, egy testből s egy lélekből.  Dálvia a kulcs eme entitások legyőzésében, s ott kell lennem, hogy megőrizzem a helyes utat. Választhatok, mondta. Akarom-e ezt a fájdalmat, mit hordozok, vagy elhagyom őt, egy nyugodt élet kedvéért. Nem csak fájdalom van ebben az életben, mondtam, nem hagyhatok fel utammal.

Az istenek titkainak nyomában, 2. rész

Írom az Égi fény 3702. évében, Adron első, az Áldozat havában, Mugafe városában.

Utolsó bejegyzésem óta jó pár száz mérföldet megtettünk. A sivatag határát már egy hónappal ezelött magunk mögött hagytuk, és a hódoltság terültén, Mugaféban sikerült végre egy kis nyugtot lelnem, hogy leírhassan a történteket.

Az istenek titkainak nyomában, 1. rész

Írom az Égi fény 3702. esztendejében, Alborne harmadik, az Ébredés havában, Új-Pyarrontól pár mérföldre.


Egy hónappal ezelőtt, az előre megbeszélt időpontban összegyűltünk Torozon tavernájában. Még mindig nem szeretem azt a helyet. Túl sok olyan kalandozó jár oda, akik nem állhatnak egyetlen boszorkánymestert sem.

S elszáll egy újabb év

Írom az Égi fény 3702. esztendejében, Alborne harmadik, az Ébredés havában.

Kezdeném a világ eseményeivel.

Észak-Yneven meggyilkolták a Keleti Barbárok kán, aki a 9. fekete hadúr volt. A lobogó megvan, az eset így hallomás után hasonló ahhoz, ahogy Erigow hercegét megölték.

Dél-Yneven a Manifesztáció seregei előre törnek. Krán kivonulása után Gorvik olyan rossz helyzetbe került, hogy hosszú tárgyalások után Gorvik királya elvette feleségül Shadon királynéját. Domvik hite alatt egyesítve a két országot. Akik nem akartak megtérni, azok dél felé menekülnek.

D'Aquilor Ased naplója

1. naplóbejegyzés

A csata után:

Ébredésem (nagyjából 10 óra):
Mint az elmondásokból megtudtam, miután Dalvia végzett Julius és Thespan elméjének kifürkészésével (és ki tudja, még mivel), azután fölszállt a hajó orrába, majd elkezdte magába szívni a környék összes rúnájának hatalmát. Ezek után felém vette az irányt, felém, aki még mindig eszméletlenül feküdtem sérüléseim miatt, melyeket legutóbbi harcunk során szereztem. Amikor elért fekvőhelyemhez, Dalvia a rúnákból szerzett hatalmának egy töredékével játszi könnyedséggel törte át az elmém körüli védőmezőt. Miután az én tudatommal is "végzett" ily módon, közölte Juliussal, hogy most egy jó darabig nem lesz a közelben és segíteni sem fog nekünk, majd viharos gyorsasággal továbbállt.

Dél körül:
Minek utána ez megtörtént, viharos gyorsasággal omlott össze minden körülöttem/körülöttünk. Több távirat is érkezett, a legelsőben öcsém hirtelen eltűnéséről adtak hírt, el se tudom képzelni miféle kínokat állhat most ki szerencsétlen. Rögtön ezután egy távirat érkezett, melyben egy északi, ellenséges seregről írtak, mely nagy valószínűséggel élőholtakból áll. Három várost is elfoglaltak rajtaütésszerű támadásukkal, mindössze egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ezek után már nem csak öcsém, országom is bajba sodródott s ami még rosszabb, valószínűleg ezen élőholtak Beriquelből indultak meg és a mi hibánkból hagytak föl évszázados/évezredes nyugalmukkal, a mi kezünkön szárad az elfoglalt városok ártatlan lakosainak vére, melyek mostanra már biztos élőholt seregeiket erősítik. Egész eddig úgy vélekedtem, hogy habár messze nem vagyunk tökéletesek, ténykedésünk összességében több életnek válik hasznára, semmint kárára. Az ebben való hitem most először ingott meg kalandozásaim során. Elképzelhető hogy kontárkodásunk a nagyok dolgába jóval több kárt okozott, semmint hasznot s jobban tettük volna, ha sohasem hagyjuk el szülőföldünket. Most már azonban nem hátrálhatunk meg, túlságosan mélyre ástuk magunkat az események szövedékébe, túl sok felelősség nehezkedett ránk az évek során.

Az utolsó levél már egyáltalán nem ért váratlanul, hadba szólítottak.Eljött hát a lehetőség, hogy enyhítsünk valamelyest bűneinken. Úgy látszik a többiek is egyetértettek ezzel, mert minden jelenlévő fölajánlotta segítségét, elsősorban az Ezüst Hadúr mutatkozott segítőkésznek otthonom megvédésében és ezért nem kis hálával tartozom neki. Még az ordani tűzvarázsló is kapott valamiféle "kérést", mely miatt velünk tart majd a sereg ellen, a levél tartalmát azonban nem volt hajlandó elárulni. Habár Thespan még mindig kezét siratja kabinjában és Juliust sem láttuk egy ideje már, akkor úgy gondoltam, ha előkerülnek, mindketten meggyőzhetőek lesznek a harcba indulást illetően.

Délután:
Ha mindez nem lenne elég, alig hogy sikerült fölfognom az élőholt sereg előrenyomulását és öcsém újbóli elvesztését, egy újabb tragikus esemény vette kezdetét. A délután, melynek nagy részét azzal töltöttük el, hogy kigondoltuk teendőinket az élőholtakkal kapcsolatban, gyorsan elszállt és ezzel együtt Julius hiánya egyre föltűnőbbé vállt. Miután átnéztük a hajót, Thespan kabinjában ráakadtunk vérbe fagyva szerencsétlenre, már órák óta halott lehetett. Úgy látszik a varázsló véres bosszút állt elvesztett végtagjáért. Habár tény, hogy Julius indoka vitatható volt, mikor levágta azt a kezet és az is tény, hogy Thespan sokat segített nekünk, ettől függetlenül nem bírnám elviselni annak a látványát, aki megölte egy bajtársamat. Épp ezért megüzentem neki, hogy ne merészeljen többet a szemem elé kerülni, mert különben halál vár rá. Válaszát most nem részletezném, de egész biztos, hogy legközelebbi találkozásunkat (ha lesz ilyen), egyikőnk nem ússza meg élve. A jövőben jóval óvatosabbnak kell lennünk az újoncok befogadásával, nem engedhetünk meg magunknak még egy ilyen árulást.

A hulláról végül a tűzvarázsló gondoskodott, némán figyeltük, ahogy teste lassan hamuvá lett, értékeivel egyenlőre nem foglalkoztunk, kétlem hogy lett volna bárkije, így valószínűleg közös tőkeként funkcionál majd tovább.
Szóval egyetlen nap, sőt egyetlen délután alatt elvesztettük a hajót, Dalvia támogatását, Juliust és Thespant is, habár ez utóbbit egyáltalán nem sajnálom. Jobb ötletünk nem lévén, először a hajó kármentéséhez láttunk neki, Fierd szerint a meglévő pénzmagból nyithat egy üzletet Erigovban és a rajtunk maradt áruval kereskedésbe kezdhetünk. Rábíztuk a továbbiakat s magunk Erigov hercege felé igyekeztünk, hogy fölajánlhassuk segítségünket a harcban.

Négy nap múlva megérkeztünk Erigov hercegéhez, akit beavattunk az élőholtakkal való találkozásunkba, annak minden részletébe s segítséget kértünk tőle, hogy véghez vihessünk egy rendkívül veszélyes, ugyanakkor elég kecsegtető tervet. Ugyanis végül abban egyeztünk meg, hogy erőinket úgy tudjuk majd legjobban kamatoztatni, ha a két vezető, a lesatt és a vámpír ellen vetjük be őket. Csak remélni tudjuk, hogy a Volt nem csatlakozott hozzájuk, ellene legjobb tudomásunk szerint egyetlen ütőkártyánk, az ezüst lobogó sem ér sokat.

Megcsappant erőinkkel nem tudom, mennyire lehetünk hatékonyak, azonban megteszek mindent ami tőlem telik, hogy a mészárlást megállítsam, jelenleg a herceg válaszát várjuk, pontosan mennyi segítséget képes mellénk adni és a kalandozók közül keresünk új tagokat, akikkel együtt talán lesz esélyünk végrehajtani küldetésünk. Talán ez naplóm utolsó bekezdése, épp ezért eddigi írásaimat hazaküldöm családomnak s új naplót kezdek abban a reményben, hogy egy nap azt is sikerül megtöltenem kalandokkal.

Jamic Tespan naplója

1. naplóbejegyzés

Julius pár héttel ezelőtt megkért, hogy fordíttassam le neki a szeráfi paktum rá eső részét, hogy megtudjuk Dalvia igaz nevét.

A boszorkányhadúrral vívott csatánk során - Julius gondatlansága miatt - Dalvia energiáiból táplálkozott az ellenség, ami jelentősen legyengítette a szeráfot. Életét csak az mentette meg, hogy mi biztonságos távolságba vittük, majd végeztünk az ellennel. A harc teljesen kimerítette szellemi energiáimat remek alkalmat adva ennek az istentelen túlvilági szörnyetegnek, hogy rám támadjon. Életem már veszni látszott, így utolsó pillanataimban elküldtem a legfontosabb információkat rendemnek. Dalvia rajtam torolta meg szolgája hűtlenségét. Utasította, hogy vágja le bal kezemet és így fosszon meg mágikus hatalmam nagy részétől. Amikor Julius egy jól irányzott csapással elválasztotta a csuklómtól a bal öklömet és eszméletemet vesztve zuhantam a padlóra, már tudtam, hogy gyenge jelleme nem engedi, hogy ellent mondjon a szeráf bármely parancsának. Túl régóta suttog a fülébe Dalvia. A lelke már elveszett. Ébredésem után azonnal feltűnt, hogy Dalvia magába szívta azt a temérdek mágikus energiát, ami fellelhető volt a hajón.

Ébredésem után előkészítettem a rituálét, amivel egy csapásra meggyengíthettem Dalviát, elhagyhattam azt az átkozott vidéket és megismertethettem azzal a gerinctelen fattyúval az örök kárhozatot. Életenergiáit felhasználva kaput nyitottam Doranba és visszatértem rendemhez, hogy beszámolhassak a fenyegetésről, amit ez a lény jelent az egész ismert világra.

Pár órával később mentális üzenetet kaptam a lovagtól, amiben megfigyelmeztetett, hogy ne kerűljek többet a szeme elé. Szegény bolond...

Lobogók

Írom az Égi fény 3701. évében, Enoszuke felé hajózásunk közepette.

E furcsa selyem szövet darabok határozzák meg a hetedkor történelmét. Sok elmélet született rólunk, minden bizonnyal. Eddig tapasztalataim miatt nem hagy nyugodni kérdések sora, mely ezekkel kapcsolatos.

Csillagászati elmélkedések

Eszembe jutott egy lehetséges elmélet arra, mi is történt a 3. holddal az elf-aquir háborúk végén, és miként lehetséges, hogy a nyolcadkor eljövetelekor újra az égen lesz.

Satralist a kristályszférák védik meg a külső síkok felől érkező fenyegetésektől. Ezeknek van valamiféle fizikai megjelenésük is, hisz kitakarnak csillagokat keringésük során. Következésképp lehetséges, hogy csupán annyiban változtatta meg az Opálhajós a hold pályáját, hogy pár tízezer évig a kristályszférák takarásában maradjon.

Arra nem tudok semmit mondani, hogy visszatérését a keringés ingadozása, vagy valami külső beavatkozás idézi elő.

Anvaria

Írom az Égi fény 3701. évében Alborne tercének Álmok havában.

Kaitar beszélt arról, hogyan jutott Ynevre.
Pár évvel ez előtt, félévi utazással, át az északi sarkon, egy egyszerű karavella fedélzetén, mindössze fél év alatt.
Kérdem én, miért nincsenek oda expedíciók? Miért nincs kialakult kereskedelem? Esetleg térkapu? Ezek alapján nem úgy fest, hogy megközelíthetetlen, irdatlan messzeségekben van. Egy kellőképp felkészített, mágikusan megtámogatott hajó sokkal rövidebb idő alatt, kényelmesebb körülmények között képes lenne átszelni az óceánt.

Enoszukei kaland 5., befejező rész

Írom az Égi fény 3701. esztendejében, Alborne tercének, Álmok havában, az Északi csillag fedélzetén

Mivel Ikira a tőle északra uralkodó daimjóval szinte háborús viszonyban van, ezért a feltűnést kerülve próbáltunk meg utazni. Ez persze nem sikerült, de egy égő falut és négy fejvadászt leszámítva nem történt semmi incidens.
A hegyek közé érve, az ott levő falvakban érdeklődtünk a kialudt vulkán iránt, vagy olyan helyek iránt, ahol furcsa dolgok történnek. Rá is leltünk egy kísértet járta erdő történetére, de lehet, hogy elátkozott volt. Nem maradt meg pontosan, mert nem tartottam komolynak. Egy völgyről volt szó, ahol eltűnnek az emberek. Nehezen ugyan, de adtak útba igazítást. Figyelmeztetéseiket figyelmen kívül hagyva indultunk útnak. Attól tartok, hogy az utóbbi időben túlságosan elbizakodottá váltunk.

Enoszukei kaland 4. rész

Írom az Égi fény 3701. esztendejében, Alborne tercének Lant hónapjában.

Onicsi városában, főleg a fogadóstól, úgy tudtuk meg, hogy van egy rom a várostól északra, mely elég régi lehet ahhoz, hogy nekünk megfeleljen. Más mendemondák szerint a helyi alvilág feje is tudja, hol van Sang palotája. Mint kiderült Sangnak hívták azt a tanítványt, aki a sziget középső részén rendezkedett be.

Enoszukei kaland 3. rész

Az Égi fény 3701. esztendején, Alborne tercének, a Lant hónapjában

A fővárosban, Óheiaganban tartózkodásunk viszonylag hamar végetért. Mindkét segítőnk sikerrel végezte el a feladatát, és ugyan azon a napon tértek vissza azzal, hogy jutottak valamire.
Dante talált információt arra nézve, hogy merre induljunk el a töredékek felkutatására. Kaitar pedig megtalálta azt a tartomány urat, aki hajlandó felelősséget vállalni értünk.
Úgy hogy összeszedtük a cókmókunkat, és útra keltünk. Az idegen negyed határában várt ránk néhány lovas, akit a daimjó küldött értünk.

Első találkozásom a csapattal

Történt, és íródott az Égi fény 3699. évében, Erigow hercegségének területén.

A herceg kancellárja felkeresett, hogy a közelgő élőholt sereggel szemben kamatoztathatnám a képességeimet, amennyiben elvállalom ezt. A szolgálataimat persze megfizeti Abaszisznak és a rendemnek. Én persze elvállaltam. Végre kis izgalom, lehetőségek. Be is osztottak egy kalandozó csapathoz, hogy az információ gyűjtést segítsem.

Enoszukei kaland 2. rész

A Szinemosz-szigetekről való indulás némileg több időt vett igénybe. Elvégre az út hátra lévő részében már csak a célnál köthetünk ki. A szükséges dolgokat a legénység beszerezte, mi finanszíroztuk. Athaulf meglehetősen fukar a pénzével, pedig a többiek szerint legalább 700-800 arannyal rendelkezik. Igaz is, elég impozáns vár építésébe fogott bele az Erigowban történt démonvadászat jutalmaként kapott uradalmán.

Enoszukei kaland 1. rész

Az események az Égi fény 3701. esztedejének tavaszán indulnak.

Mint megbeszéltük, Torozon tavernájában találkoztunk a tavasz elején. Nem elöször jártam ott, Selina jóvoltából megfordultam már párszor a kalandozók fogadójában.

Elelinte tartottam  a hely vendégeitől, hiszen tudtommal ide olyan neves kalandozók jártak, mint Tier nan Gorduin, Alyr Arkhon, és még jó pár híres-neves kalandozó, akik nem biztos, hogy jó szemmel nézik, ha egy magamfajta ül, eszik, társalog a szomszéd asztalnál. A papnő azonban biztosított, hogy itt senki nem fog balhézni, és eddig ez így is lett, Dartonnak hála.

Két év pihenés

Történt az Égi fény 3699. esztendejének telétől a 3701. év tavaszának elejéig.

Gro-Ugonból kifelé jövet nem történt semmi említésre méltó. Nem találkoztunk más orkokkal, és az óriások is elkerültek minket. Elyába érve már mindenki hazaért lényegében, hála a Dalvia-féle térkapuknak.

Visszaérve a Ifinbe, az első pár napon pár aranyat a legjobb bordélyokban mulattam el.

Utazás a Sheral-hegységbe

Ha az ember nagy távolságokra akar elutazni általában hajózik, esetleg karavánokhoz csatlakozik. A bátrabbak egymaguk vagy kisebb csapatban kerekednek fel lóháton, vagy netán gyalogszerrel. A tehetősebbeknél akár a térkapu is szóba jöhet. Biztos ami biztos, ahogy én jutottam el Shadonból a Sheral-hegységig az átlagosnak egyáltalán nem nevezhető, választási lehetőségem azonban kevésbé volt...

Hónapok teltek el a sárkány halálával végződő shadoni kalandunk befejeződése után hogy utam - korántsem véglegesen - elvált akkori társaimtól, Thorintól, Juliustól, Ased lovagtól (Uwel adjon nekik megnyugvást!), Selinától és Lintől, én pedig úgy döntöttem hogy egyedül folytatom utazásaimat, eskümhöz hűen szolgáltatva Uwel igazságát ahol csak tudom. Így jutottam vissza Asconba, ahol egy napon a kikötőben találkoztam egy megnyomorított matrózzal. A szerencsétlen elmondta nekem hogyan tette tönkre életét és csonkította meg lábait a velejéig romlott törvényen kívüliek társaságának, a shadoni szürkecsuklyásoknak a vezére. A matróznak akkor megfogadtam Uwel nevében, hogy addig nem nyugszom, amíg elégtételt nem veszek ettől az akasztófára való tolvajtól bűneiért. Napokkal később értem el abba a tengerparton lévő shadoni városba ahol a matróz szerint a szürkecsuklyások főhadiszállása volt, és nem tartott sokáig, míg a koldusoktól megtudtam hogy melyik lebujban szokott rejtőzni a gazember. Felkerestem hát, hogy mindenki előtt kihívjam egy becsületes párbajra. Habár tartottam tőle, hogy az ilyen fajta söpredékeknek a becsület nem jelent semmit és valószínűleg úgy kell majd keresztülvágnom magamat az emberein, de a legnagyobb meglepetésemre elfogadta a kihívást és egy városszéli romot jelölt meg a küzdelem helyszínéül, napnyugtakor. Természetesen ez nem volt elég ahhoz, hogy elnyerje a bizalmamat, ezért a párbaj előtt rendelkezésre álló időmben elmentem a romokhoz körbenézni, hogy nem e várnak ott rám rejtett csapdák vagy bujkáló szürkecsuklyások, azonban nem fedeztem fel semmi különöset. A párbajra ártatlan városiak is eljöttek jószerivel, mely szintén adott némi megnyugvást számomra, és elhitette velem, hogy ennek az embernek mégiscsak jelent valamit a becsület...

Tévedtem. Néhány sikertelen támadásom után aktiváltak egy rejtett csapóajtót, mely korábban elkerülte a figyelmemet. Túl későn vettem észre és leestem. Szerencsére az akna nem volt túlságosan mély, ezért a zuhanást sikerült megúsznom néhány zúzódással. Visszamászni hiába próbáltam, a fal túlságosan sima és meredek volt, valamint a csapóajtót is lezárták. Az akna alja egy járatban folytatódott ezért botorkálva elindultam rajta, reménykedve hogy valahol a közelben lesz kijárata. A járat azonban egyre csak lejtett és lejtett és már ekkor is elképesztően hosszúnak bizonyult. Legalább egy napot gyalogoltam a sötétben. Éreztem hogy lassan kezdek megőrülni, de végül egy nagyobb barlangban kötöttem ki, melyet kisebb lávatavak világítottak meg. Itt különböző furcsa barlanglakó lényeket is láttam, melyekhez foghatót eddig még sohasem. A barlang egyik mellékjáratában egy sötét bőrű, emberszerű teremtménybe botlottam - egy iflindbe, ahogy később a könyvekből megtudtam. Nagy nehezen sikerült neki elmutogatnom, hogy nem jelentek számukra veszélyt és csak ki szeretnék innen jutni. Az iflind eztán elvezetett a falujukba, mely egy masszív magmaóceán partján helyezkedett el. Meglepő módon barátságosan bántak velem, gombából és egyéb földalatti állatokból készült étellel kínáltak és hagyták hogy pár hétig élvezzem is a vendégszeretetüket.

Egy napon aztán egy szokatlan, hőálló anyagból készült tutajra ültettek, felpakoltak bőségesen elemózsiával és útnak indítottak a végtelennek tűnő óceánon. A táplálék mennyiségéből gondoltam hogy hosszú út áll majd előttem, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna; kb. egy hónap telt el míg elfogyott az összes ételem. Míg az iflindek étkét fogyasztottam úgy tűnt, hogy a lávából áradó hőséget is sokkal jobban el bírom viselni, azonban miután elfogyott úgy volt a forróság egyre jobban elviselhetetlen, míg végül el is vesztettem az eszméletem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el mire magamhoz tértem, de megkönnyebbülésemre szilárd és hűvös talaj volt alattam, habár még mindig a barlangban voltam. Nem kellett sokat innen gyalogolnom, mire egy kincsekkel megpakolt terembe értem. Itt egy különös, de rendkívül ősi gyíkszerű lénnyel találkoztam, aki - Uwelnek hála - beszélte a pyarroni nyelvet is. Elmondta, hogy ő egyfajta gyűjtő, aki csere útján szerezte meg kincseit több száz év alatt. Ő mondta el nekem hogy a barlang kijárata már a közelben van és hogy onnan merre kell mennem hogy rátaláljak a legközelebbi lakott településre. Információja nélkül lehet hogy még hetekig bolyongtam volna a Sheral-hegységet övező vadonban, de szerencsére minimális idő alatt találtam rá a gnómok által lakott völgyre.

Furcsa egy módja van az Isteneknek arra, hogy mindenáron beteljesedjen az Általuk nekem kijelölt út. Az út mely úgy tűnik hogy újra és újra egybefonódik a csapattal, mely ma már az Ezüst lobogó alatt teljesíti a neki szánt feladatot. Így történt hát, hogy a gnómok völgyében ismét találkoztam Thorinékkal...

Csata a Vérivókkal, útban Reag felé

Történt az Égi fény 3699. esztendejének őszén

A baljós medence lassan tisztulni látszott a ködtől, mely belepte, s feltárult előttünk utunk a Vérivók szállásterületén keresztül. Már a gondolat is megborzongtat, mi várhat ránk e hágón túl, közel négyezer krántai kóborló mögöttünk, s több ezer harcias ork előttünk. Még jó hogy a kóborlók a mi oldalunkon állnak, különben elég halott lenne ez a küldetés. Mégis a tudat, hogy az a kis amulett Lafayettnél választ el minket a biztos haláltól… nehéz megbízni egy boszorkánymesterben. Bár tudom, a kétségeknek nem most van itt az ideje, főleg ha valóban segít elpusztítani az amulettet. Bizonyára kapna némi elismerést otthon, ha a kóborlókkal térne haza. Megérteném, ha vívódna az ügyben. A lényeg, hogy a végén, a mi oldalunkon álljon, különben elvesztünk.

Nem, most nem a kétségeknek van itt az ideje, hanem a döntéseknek, melyek akár egy ország sorsát változtathatják meg… ha ügyesek vagyunk.

A nagy kérdés, legalábbis egyelőre, hogy az erdővel borított, veszélyesebb medencén át közelítsük meg Reagot, vagy inkább a hosszabb úton, megkerülve a medencét próbáljunk meg szembe szállni a Vérivókkal, még mielőtt Reaghoz érnének. Kár hogy az utóbbihoz kevés az idő, s hogy társaim oly hajthatatlanok abban, hogy szétváljon a sereg. Így nem tehetünk mást, minthogy csapdába vezetjük saját magunkat. Bár, minden hátrány kihat az orkokra is, kivéve egy el nem hanyagolhatót: ők úgy ismerik a terepet, mint a tenyerüket. Nem tetszik ez nekem…

Alig egy nap múlva azonban, Selina, hatalma visszatértével, hatalmas előnnyel ajándékozta meg seregünket: a semmiből teremtette meg csodás Égi szekerét, mellyel könnyedén végigpásztázhatjuk az eget és a földet ellenséges orkok után kutatva. Szó mi szó, azért az Ezüst lobogó sem árt hozzá.

Pár perc alatt, már az égben is voltunk (igen előnyös hely egy magamfajta íjásznak) Rosannával, Athaulffal és természetesen Selinával. A lobogó segítségével kutattam az erdőben az ellenség után, miközben Athaulf eldöntötte, hogy ehhez mérten, mi merre mozgassuk seregünket, Rosanna továbbította az instrukciókat Lafayettnek, ő pedig kiadta a parancsot a kóborlóknak. Igazi csapatmunkát sikerült összehoznunk, de szükség is volt rá, hiszen az orkok már szinte a sarkunkban voltak, gyorsan kellett cselekednünk. És bátran. Hamarosan egy csapat – körülbelül harminc – borzadály jelenlétét éreztem meg a fák között, s mindeközben az égen is valami szörnyszülött emberfajzatok közeledtek hozzánk. Rosanna szerencsére még korábban láthatatlanná tett minket, így még akadt egy kis időnk a felderítésre miközben a szörnyszülöttek elhúztak mellettünk. Illetve akadt volna. Hamar egyértelművé vált, hogy az ork sereg nem véletlenül reagál oly jól a mi csapatmozgásainkra, az égből kémkednek nekik, mint ahogy mi is tesszük. Alig akadt időm - erre reagálva - végre kilőni egy nyílvesszőt, mikor Selina valami irdatlan tűz meteorokkal az égből, földre is taszította, és valószínűleg meg is ölte a repülő kémeket.

Alant már javában folyt a harc, elő a holt ellen, de nekünk sem akadt pihenő. Négy csapat pteropta érkezett, oldalukon zsákokkal, melyek természetesen töltve voltak valamivel, hamar kiderült mivel. Az erdő lassan lángba borult a nafta esőnek köszönhetően, s mi Selinával nyilakkal reagáltunk eme tettükre. Ő a zsákokat, én a lovasokat céloztam, hamar szétszéledtek, ám újabb ellenségnek adták át helyüket. Hatalmas ragadozó madarak röpültek a fák fölött, s szálltak le rájuk. Egyet sikerült lelőnöm, mely a közelembe merészkedett, s meglepődöttségemre orká változott zuhanása közben, pontosabban ork sámánná. Nem hagyhattuk, hogy tovább röpdössenek. Célba vettük őket is.

Alattunk az erdő nem csak lángolt foltokban, hanem vagy kétvágásnyi lávafolyam is feltűnt ott, ahol korábban a borzadályok voltak. Mire is mennénk Drako nélkül.

Ezek után a csata hamar véget ért. Mi alig vesztettünk a seregből, viszont közel négyezer halott ork feküdt a fák között, körülbelül kétezer elmenekült.

Folytathatjuk utunkat célunk, Reag felé. A Kard Testvérek már bizonyosan várnak ránk.