Beszélgetés a Lobogóval

Egy sötét helyen ébredtem, mely mégis valahogy oly tiszta volt. A háttérben hullámok zúgását hallottam, azonban tekintetem nem tudtam levenni az ezernyi csillaggal teli égboltról. Olyan igazi volt, mint még semmi ezen a világon. Egy ezüstös női alak lépdelt oda hozzám, jelenléte akár a csillagok odafent, túláradó, és valahogy túlságosan valóságos. Meghaltam, mondta, s tudtam, hogy igaza van. Még mindig éreztem a démon pengéjét a mellkasomban, bár mikor odanyúltam nem éreztem bizonyítékát sérülésemnek. Különleges helyen vagyok, mondta, s felnézett ő is a csillagokra. Egy választást ajánlott, hogy most itt a halálomban, mely nem végleges, mégis itt örök, megismerjek valami olyat, melyet csak kevesen láthatnak. Megtapasztalhatok bármit, ám ez a kísértés magával is ragadhat ebbe a csodaszép végtelenbe.

Mikor elhagytam a többieket nem álltunk épp nyerésre, haldokló társam feküdt a karjaim közt, s most valószínűleg az én testem omlik az övére. Nem áll szándékomban megfutamodni a harc elöl, azonban eme lehetőséget sem hagyhatom elhamvadni.

A lobogó múltját akarom látni, mondtam, s ő egy mosollyal karöltve teljesítette e kérésem. Már tudtam ki ő, s már tudtam miért olyan ismerős. Hiszen az elmúlt közel négy évben minden percben mellettem volt. 

Láttam a világ keletkezését, ahogy csillagok söprik el az univerzum sötétéjét az égen. Láttam elpusztulni egy paradicsomot, majd láttam kilenc entitást, ahogy angyali formát öltenek, majd láttam a tízediket, s láttam annak bukását, ahogy földre hullott a kilencek nyomása alatt. Azonban mi előbb még bukásnak tűnt, most újjászületéssé változott. Egy virágzó világ ébredt ott, hova előbb még a tízedik angyal hullott vesztében. S benne fénylő alakok jelentek meg, kiknek neve ismerős volt meg nem is, hasonlítottak az isteneinkre, meg nem is. Azonban a kilencek megrohamozták eme gyönyörű világot, s bár a tízedik - ki még élt - falat emelt hatalmas hegyek formájában világa határára, ez nem volt elég. Szárnyas entitások érkeztek az égből. Dálvia is közöttük volt. A világ lassan pusztult, a kilencek keze által, s a szárnyas lények megidézték Hessiát, egy fekete tőrrel a kezében. A tőrrel Dálvia már felvehette a harcot a kilencek ellen, s egyenként fizettette meg velük a tízedik szenvedéseit, de az utolsó pillanatban a tőr cserbenhagyta, s látva ezt a gyengeséget az angyal elpusztított szinte mindenkit, kit csak elért. Egy ezüst palást hullott a földre, honnét egy ember vonszolta ki a mészárlásból. A szárnyas entitások tanácsot hívtak össze, s visszahívták a világból mit rossznak véltek. Eltűntek a fénylő alakok belőle, s csak két szereplő maradt meg emlékül eme szörnyű háborúból. Az ezüst palást, s Dálvia. Láttam őket veszekedni, majd a lobogó felröppent, s az emberek közé szállt a világon.

Az ezüst alak előttem elmondta, hogy a tízedik volt az Egy, s ő felelt eme világ megvédéséért, s most nem maradt más belőle csak ő maga, az Ezüstlobogó. Elmondta, hogy Dálvia nem a jó úton akarja megóvni a világot. Kegyetlen háborút akar keseredettségében, hogy végezzen mindennel mi nem jó, de Ő mást akar. Ő csak óvni akar. Elmondta, hogy Dálviának szembe kell néznie ezzel a kérdéssel újra, s nekem kell majd megőriznem a helyes utat. Elmondta, hogy Orwella, kit mi így ismerünk, nem létezik abban a formában, ahogy tévesen tanítják. Orwella két entitásból áll: a tőrből s Hessiából, egy testből s egy lélekből.  Dálvia a kulcs eme entitások legyőzésében, s ott kell lennem, hogy megőrizzem a helyes utat. Választhatok, mondta. Akarom-e ezt a fájdalmat, mit hordozok, vagy elhagyom őt, egy nyugodt élet kedvéért. Nem csak fájdalom van ebben az életben, mondtam, nem hagyhatok fel utammal.