Ha az ember nagy távolságokra akar elutazni általában hajózik, esetleg karavánokhoz csatlakozik. A bátrabbak egymaguk vagy kisebb csapatban kerekednek fel lóháton, vagy netán gyalogszerrel. A tehetősebbeknél akár a térkapu is szóba jöhet. Biztos ami biztos, ahogy én jutottam el Shadonból a Sheral-hegységig az átlagosnak egyáltalán nem nevezhető, választási lehetőségem azonban kevésbé volt...
Hónapok teltek el a sárkány halálával végződő shadoni kalandunk befejeződése után hogy utam - korántsem véglegesen - elvált akkori társaimtól, Thorintól, Juliustól, Ased lovagtól (Uwel adjon nekik megnyugvást!), Selinától és Lintől, én pedig úgy döntöttem hogy egyedül folytatom utazásaimat, eskümhöz hűen szolgáltatva Uwel igazságát ahol csak tudom. Így jutottam vissza Asconba, ahol egy napon a kikötőben találkoztam egy megnyomorított matrózzal. A szerencsétlen elmondta nekem hogyan tette tönkre életét és csonkította meg lábait a velejéig romlott törvényen kívüliek társaságának, a shadoni szürkecsuklyásoknak a vezére. A matróznak akkor megfogadtam Uwel nevében, hogy addig nem nyugszom, amíg elégtételt nem veszek ettől az akasztófára való tolvajtól bűneiért. Napokkal később értem el abba a tengerparton lévő shadoni városba ahol a matróz szerint a szürkecsuklyások főhadiszállása volt, és nem tartott sokáig, míg a koldusoktól megtudtam hogy melyik lebujban szokott rejtőzni a gazember. Felkerestem hát, hogy mindenki előtt kihívjam egy becsületes párbajra. Habár tartottam tőle, hogy az ilyen fajta söpredékeknek a becsület nem jelent semmit és valószínűleg úgy kell majd keresztülvágnom magamat az emberein, de a legnagyobb meglepetésemre elfogadta a kihívást és egy városszéli romot jelölt meg a küzdelem helyszínéül, napnyugtakor. Természetesen ez nem volt elég ahhoz, hogy elnyerje a bizalmamat, ezért a párbaj előtt rendelkezésre álló időmben elmentem a romokhoz körbenézni, hogy nem e várnak ott rám rejtett csapdák vagy bujkáló szürkecsuklyások, azonban nem fedeztem fel semmi különöset. A párbajra ártatlan városiak is eljöttek jószerivel, mely szintén adott némi megnyugvást számomra, és elhitette velem, hogy ennek az embernek mégiscsak jelent valamit a becsület...
Tévedtem. Néhány sikertelen támadásom után aktiváltak egy rejtett csapóajtót, mely korábban elkerülte a figyelmemet. Túl későn vettem észre és leestem. Szerencsére az akna nem volt túlságosan mély, ezért a zuhanást sikerült megúsznom néhány zúzódással. Visszamászni hiába próbáltam, a fal túlságosan sima és meredek volt, valamint a csapóajtót is lezárták. Az akna alja egy járatban folytatódott ezért botorkálva elindultam rajta, reménykedve hogy valahol a közelben lesz kijárata. A járat azonban egyre csak lejtett és lejtett és már ekkor is elképesztően hosszúnak bizonyult. Legalább egy napot gyalogoltam a sötétben. Éreztem hogy lassan kezdek megőrülni, de végül egy nagyobb barlangban kötöttem ki, melyet kisebb lávatavak világítottak meg. Itt különböző furcsa barlanglakó lényeket is láttam, melyekhez foghatót eddig még sohasem. A barlang egyik mellékjáratában egy sötét bőrű, emberszerű teremtménybe botlottam - egy iflindbe, ahogy később a könyvekből megtudtam. Nagy nehezen sikerült neki elmutogatnom, hogy nem jelentek számukra veszélyt és csak ki szeretnék innen jutni. Az iflind eztán elvezetett a falujukba, mely egy masszív magmaóceán partján helyezkedett el. Meglepő módon barátságosan bántak velem, gombából és egyéb földalatti állatokból készült étellel kínáltak és hagyták hogy pár hétig élvezzem is a vendégszeretetüket.
Egy napon aztán egy szokatlan, hőálló anyagból készült tutajra ültettek, felpakoltak bőségesen elemózsiával és útnak indítottak a végtelennek tűnő óceánon. A táplálék mennyiségéből gondoltam hogy hosszú út áll majd előttem, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna; kb. egy hónap telt el míg elfogyott az összes ételem. Míg az iflindek étkét fogyasztottam úgy tűnt, hogy a lávából áradó hőséget is sokkal jobban el bírom viselni, azonban miután elfogyott úgy volt a forróság egyre jobban elviselhetetlen, míg végül el is vesztettem az eszméletem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el mire magamhoz tértem, de megkönnyebbülésemre szilárd és hűvös talaj volt alattam, habár még mindig a barlangban voltam. Nem kellett sokat innen gyalogolnom, mire egy kincsekkel megpakolt terembe értem. Itt egy különös, de rendkívül ősi gyíkszerű lénnyel találkoztam, aki - Uwelnek hála - beszélte a pyarroni nyelvet is. Elmondta, hogy ő egyfajta gyűjtő, aki csere útján szerezte meg kincseit több száz év alatt. Ő mondta el nekem hogy a barlang kijárata már a közelben van és hogy onnan merre kell mennem hogy rátaláljak a legközelebbi lakott településre. Információja nélkül lehet hogy még hetekig bolyongtam volna a Sheral-hegységet övező vadonban, de szerencsére minimális idő alatt találtam rá a gnómok által lakott völgyre.
Furcsa egy módja van az Isteneknek arra, hogy mindenáron beteljesedjen az Általuk nekem kijelölt út. Az út mely úgy tűnik hogy újra és újra egybefonódik a csapattal, mely ma már az Ezüst lobogó alatt teljesíti a neki szánt feladatot. Így történt hát, hogy a gnómok völgyében ismét találkoztam Thorinékkal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése