Utolsó bejegyzésem óta jó pár száz mérföldet megtettünk. A sivatag határát már egy hónappal ezelött magunk mögött hagytuk, és a hódoltság terültén, Mugaféban sikerült végre egy kis nyugtot lelnem, hogy leírhassan a történteket.
Nem sokkal a maradványok visszatemetése után Tessa utolért minket, és előadta miért is késett. Volt egy látomása a világ kezdetéről, vagy legalábbis az istenek születéséről, a 9-ekről, és az Egyről. A harcukról, melynek Dalvia is részese volt. Orwelláról, a fekete tőrről, és a Hessia nevű boszorkányról, akivel Gro-Ugonban találkoztunk.
Remélem sikerül rávennem, hogy írja le pontosan, mit is látott, és mikre következtet ezekből. Nem hiszem, hogy kellő pontossággal le tudnám írni.
Azonban semmi olyasmit nem mondott, ami miatt meg kéne szakítanunk jelenlegi kalandunkat. Dalvia valószínűleg fogságban van, de nem hiszem, hogy ne tudna várni még pár évet, míg kiszabadítjuk. Elszánt szándékom, hogy megmentsük, mert az életünket köszönhetjük neki. Így elindultunk, hogy beszerezzünk mindent, ami ahhoz kell, hogy könnyebb dolgunk legyen a sivatagban. Már éppen elhagytuk volna a városkát, mikor ismerős jött szembe velünk, Lavar, észak legjobb tolvaja.
Elmondása szerint Savatas(dél legjobb tolvaja) fel fog bukkanni, mivel ő velünk van, és ezt kihívásnak értékeli majd.
Benne aztán végképp nem bízhatunk meg, de már úgyis mindegy hányan jönnek még velünk, így elfogadtuk az ajánlatát. Mondjuk ő már régóta akart velünk tartani.
Először északnak vettük az irányt, a tenger partja mentén, majd miután elértük Pyarron határait, keletnek fordultunk. A célunk az volt, hogy Mugafén keresztül megyünk Sobirába, kikerülve a nagyobb csapatokat. A célunkat nagyon megkönnyítené, ha sehol sem szúrnánk szemet, ha nem kéne az amundokkal összetűzésbe keverednünk. Eddigi tapasztalataim szerint ez nem igazán fog sikerülni, ha mégis az jó, ha mégsem, akkor sem leszünk könnyű ellenfelek.
Pyarron határain kívül főleg üres falvakkal találkoztunk. Az idősebbek kivételével mindenki elmenekült innen. Egy nagyobb, nagyjából 20 ezres városban szálltunk meg egyszer. Ugyan még nem áll amund megszállás alatt, de Tessa kiszúrt egyet a tömegben, mikor épp indulni készültünk. Megosztottam vele véleményem, hogy valószínűleg csak egy felderítő, és nem keres minket. Attól azonban még feltűnő, hogy onnan jövünk ahová az emberek menni szoktak, és nem nehéz rájönni, hogy arra megyünk, ahonnan ők jönnek. Azért elterelésként a keleti kapun mentünk ki, és miután a város eltűnt a horizont mögött elkanyarodtunk északnak.
Valójában én ekkora már teljes mértékben elveszítettem az irányérzékem. Ne várja senki, hogy pontosan le tudjam rajzolni egy térképre az utunkat.
A következő jelentős dolog az volt a nagy sivatagi sétánkban, hogy elértünk egy város határába, mely a Fű útján épült, és az átmenő forgalomból tartotta fenn magát. 15-20 ezerfős városka, magas falakkal, és még magasabb palotával a közepén. Lapos tetős házak, hagyma kupolák, el sem lehetne téveszteni, hogy dzsad városban járunk.
A kapuban megszólított minket egy fiatal fiú. Feltűnt neki, hogy nem helyiek vagyunk, és felajánlotta, hogy némi aranyért cserébe nem beszél erről senkivel, és a klánja sem fogja zargatni 10 fősre duzzadt csapatunkat. Már éppen kezdtük összedobni a pénzünket, mikor feltűnt egy hölgyemény, aki leteremtette, és elküldte szegényt.
- Vendégekkel nem bánunk így.- mondta ő.
Le merném fogadni, hogy mögöttem Lavar már nagyban mosolygott, mert a nő maga Savatas volt. Megtaláltuk Dél-Ynev mestertolvaját.
Elmondta az alapjait a helyi társadalmi szokásoknak. Mindenki hazudik, és mindenki feltűnő. Aki kevésbé feltűnő, az még feltűnőbb... Valami ilyesmi, kitekert élet folyik itt. Azt terveztük el, hogy elhintünk egy olyan hazugságot, ami akár igaz is lehetne. Savatas szerzett nekünk szállást, majd Almeidával elmentünk megkeresni a legtehetősebbnek tűnő ékszerészt. A mestertolvaj pedig elindult, hogy kiderítsen pár dolgot a leletekről, melyeket keresünk.
Nem tudom, hogy miért is olyan értékes a sonioni opál, de rendkívül drága, és szívesen elbeszélgetnék róla azzal az eliyai ékszerésszel, akivel már sikerült üzletelnem. Elgondolkodtam azon, hogy ha lesz rá lehetőségünk, szívesen odaadom a lunir kardom, vagy tőröm egy kisebb, de inkább nagyobb darabért.
Este nagyon rossz érzés tört rám. Körül kérdezősködve az éppen őrségben lévő társaim között, kiderült, hogy nem csak nekem rossz az estém. A biztonság kedvéért bekészítettem egy varázslatot, majd én is beálltam őrködni pár órát.
Reggel elindultam, hogy szerzek némi finom teafüvet. Elvégre sokszor forralunk talált vizet az úton, és akkor már lehetne valami változatosság a poshadt víz után. Szóval ténfergek a városban, mikor feltűnik Savatas. Az ügy, amibe belekevertük igen komoly, és el kell tűnnünk a városból. Tűnnünk? Együtt?
Bizony, ő is velünk tartott a továbbiakban. Épp mikor mondtam, hogy értesítem a többieket, amundok lovagoltak át a téren, a palota felé.
Gyorsan összeszedelődzködtünk, és leléptünk a városból. Savatas a falakon kívül várt ránk.
Ezzel kezdődött a több napi fogócska az amundokkal. Mindig épp hogy a láthatár mögött voltak, de folyton annyival mögöttünk, hogy ne nagyon tudjunk pihenni. Felvettem, hogy állítsunk csapdát, de a hozzáértők elmagyarázták, hogy ebben a helyzetben nem hatékony. Jó persze más szavakat használtak, és kissé hevesebbek voltak, de a lényeg ez volt.
Egyik este, nem is tudom már hányadik napja kergettek minket, egy sziklás-köves helyen pihentünk. Tehát semmi különleges nem volt az eddigiekhez képest. Azonban megint rám tört egy kényelmetlen érzés, hasonló, mint az előző városban. Selina szent szimbóluma is vörösen világított. Gyors körülnéztem, azt firtatva, vajon lehetnek-e itt romok. Valójában semmi biztatót nem találtam, de azért megpróbáltam magamhoz hívni az itteni élőholtakat.
Úgy gondoltam, hogy ha szerencsénk van, jó pár körénk gyűl, és csak kevésnek lesz saját tudata. A többit az uralmam alá tudom hajtani, és miután leszámoltak azokkal, akiket nem tudtam irányítani, máris van pár könnyen irányítható őrünk.
Rossz gondolat volt. Nem szabad többet ilyet, ilyen megfontolásból tennem. Némi szél kerekedett, ami a port elfújva felfedte, hogy lekövezett helyen állunk. Gondoltam jó hír ez, de a porból felbukkant négy szablyás, szikkadt élőholt. Hirtelen nem ismertem fel milyen fajzatok, de egyértelműen nem akartak engedelmeskedni nekem.
Aztán beomlott a kövezett, és csak nagy szerencsémnek köszönhetően tudtam megkapaszkodni a lyuk szélén. Csak nekem, Kildarnak, Lavarnak, Ulpiusnak és Bramnek sikerült fenn maradnunk. Lavar vagy Ulpius vagy Bram kivégzett egyet. Nekik sikerült először felmászniuk, és nem azzal voltam elfoglalva, 10 méteres mélység felett lógva, hogy vajon melyikük is tette. Még szerencse, hogy a halottűző botom nem esett ki a kezemből.
Felmásztam, majd varázslattal megparancsoltam az egyiknek, hogy támadja meg a másikat. Engedelmeskedtek ezek, csak némi mágikus hatalommal megfűszerezve kellett kérni.
A harmadik egyszer csak szétszakadt. Először a mellkasa nyílt fel, és a lyuk felhasadt a fejéig. Aztán a másik kettővel is végzett a veszély igazi forrása. Egy láthatatlan harcosról foszlott le a rejtő mágiája előttem. Egy hajlott, lábnyi hosszú kardot szegezett a torkomnak.
- Nem akarom bántani azt, aki segített egy harcban.- próbálkoztam lecsillapítani.
- Az egy mara sequor. - mondta valaki.
- És? Ez egy halottűző bot.
- Az azt jelenti, hogy kráni fejvadász. - világosítottak fel. Szóval az előbbi fricskámmal csak az életem kockáztattam. Remek. Meg kell tanulnom a jövőben felismerni a fegyvereket.
- Egy okot mondj, hogy nem öljelek meg! - szólt a kráni.
- Nem jelentek rád veszélyt, segítettél a harcban.
Nem úgy tűnt, mint akit meghat ez a dolog. Az életem egy hajszálon függött, pár másodpercem volt csupán. Szerencsére az izgalom felgyorsította a gondolkodásom. Úgy fest a fickó bizonytalan. Nem tudja, mit kezdjen velünk, és ha bizonytalan, azt megoldja a kardjával.
- Az Aszisz Vérkelyhes boszorkánymesteri rend preferátija vagyok. Egyezzünk meg valami mindkettőnk számára előnyös megoldásban.
Vajon a szavaim hatottak rá? Vagy csak úgy vélte nem jelentünk veszélyt számára? Nem tudom, mozdulatai, arcának rezdülései nem árulták el, de a kardját leengedte.
Leeresztettem egy kötelet a többieknek. Kisebb sérülésekkel megúszták az esést. Így utólag visszagondolva hasznos lett volna, ha megvizsgálom az élőholtakat, de akkor nem jutott ez az eszembe.
A kráni nem sokat beszélt. Azonban elbizonytalanított minket azzal kapcsolatban, hogy tényleg az amundok üldöznek-e minket, amiről tényleg nem tudtunk biztosat. Megegyeztünk, hogy nem kérdezzük a küldetéséről, és ő sem a mienkről, de ő is velünk tartana egy darabon. Így lett kompániánk 12 fős.
Nem tudom, hogy egyedül hogyan élt meg ezen a helyen. Mikor erről kérdeztem, mesélte, hogy Krán belső tartományai nem sokban különböznek. Kiderült, hogy megölt egy aquirt. Erre Almeida rákontrázott, hogy mi is. Nem tettem hozzá, hogy csak ott voltunk, azonban azt hozzátettem, hogy Ediomad belső csarnokait is megjártuk már. Komolyan mondom, elnyertük egy kráni fejvadász elismerését, bár úgysem számít, mert Almeida nagyot túlzott. Jobb is így, nehogy a végén egyik éjszaka könnyű ellenfélnek találjon minket.
Ezek után még kevesebb alvás várt ránk. A lehetőség meg lett volna rá, de nem nagyon mertem, és szerintem a többiek is hasonlóan érezhettek.
Mugafe városa előtt elváltak útjaink a kránival. Mi pedig a város felé vettük az irányt. Amund őrök, amund helyőrség, amund katonák mindenhol. Ez jellemzi a várost. A városba bejutottunk némi szóváltással, és némi ékszerért cserébe, amiért köszönet Lavarnak. A fogadóban fizetni sem kellett, mivel nem volt fogadós. És végre nyugalomban leírhattam, az elmúlt hetek eseményeit. Bár nem tudom, merre jöttünk, nem tudom, mi hány napig tartott. Kezd az idegeimre menni a sivatag. Legalább ma ágyban alszunk...Bár én minden este megtehetném, ha nagyon akarnám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése