Nagyjából egy órát töltöttünk vitatkozással, hogy visszamenjünk-e. Ezért végül felvázoltam, hogy legrosszabb esetben mivel fogunk ott találkozni, abban az esetben, ha minden összeesküszik ellenünk.
Lesz egy legyengült márid. Remélhetőleg nem tud csak úgy gyógyulni. Kettő legyengült keph-tueth. Ezeket és a máridot a szellemek és a dzsinn készítették ki. Valamint most már tudjuk, mire számítsunk odalent, és feltudunk készülni...azaz én feltudok készülni valami varázslattal, és a mágikus védelmet is könnyedén ki tudom iktatni, most hogy más tudom, hogy csak tűzmágiából áll.
Sokakat nem sikerült meggyőznöm, de Athaulf, és Kildar egyetértett velem. A három tolvaj is visszaakart menni, és velük megbeszéltük, hogy kooperációnknak nem feltétlen kell itt véget érnie.
Szóval a szerzett tárgyakat visszaküldtük a többiekkel, mi meg hatan visszaindultunk a palota felé. Az amundok időközben kivonultak a városból, feladták. A főpap elvesztésével nagyon gyorsan lecsökkent a morál a katonák között. A palotát fosztogatták, de senki nem akart az utunkba állni, és ismét ott álltunk a felső kapu előtt. Átégetve, és nyitva áll a helyén, még épp hogy.
Mögötte a felvonó lent volt. Egy pillanatra megtorpantunk, mert a kulcsok nálunk vannak, akkor hogyan vitték le a felvonót? Mindenesetre kerestem egy kellően jó minőségű szőnyeget, amire felrajzoltam egy elemi tűztől védő kört. Ezt leterítettük a felvonóra, amit felhívtunk, és a körben állva mentünk le.
A mágikus védelem ki volt kapcsolva. Feleslegesen pazaroltam a hatalmam a körre. Azért útközben bekészítettem egy nagyon erős villámot, amivel majd köszönthetem a máridot. Pontosan ugyan nem tudtuk mire számíthatunk, okkal volt lent a felvonó.
Lent az alexandritos kapu kidöntve feküdt, és némi pakolással tudtunk csak akkor nyílást létre hozni, melyen komoly harci hátrány nélkül átjuthattunk. Bent egy hatalmas lyuk tátongott a terem közepén. A törmelékből ítélve lentről törtek felfelé. A polcok, kincsek szanaszét szóródva. Nem láttunk senkit, és semmit, ami veszélyt jelentett volna, úgy hogy gyorsan mindenki elrakott pár tárgyat, ami megtetszett neki.
Ekkor egy nagy dörrenés kíséretében Kildar alatt felrobbant a padló. A kardművészt egy márvány ököl ragadta meg alulról. Athaulf odaszaladt, hogy segítsen, én meg a tolvajok lopakodósra fogtuk, nehogy magunkra hívjuk a szobordémon figyelmét. Közben kerestem valami varázstárgyat, amiben biztosan támadó jellegű mágia van.
Kildar könnyedén kiszabadult, de ettől még nem múlt el a veszély. A keph-tueth továbbra is támadott alulról, a zajok alapján, amit a két nehéz páncélos fickó vert. Én találtam egy pálcát, és meglepően gyorsan megfejetettem a varázsszót is, ami működteti.
Már éppen menekülőre fogtuk volna, mikor az egyik ütés miatt beomlott a bejárat. Nem maradt más kiút, mint lefele a szoborba zárt démon fele. Az egyik lépésemnél véletlen összetörtem egy üvegből készült valamit, és a következő ütés engem ért a padlót át. Szerencsére nem talált el, de az épület alapjai annyira meggyengültek, hogy alattam is beszakadt a padló. Ugrottam, de nem értem el a peremet. Szerencsére sikerült hárítanom az esés erejét, és lent a démon már másra figyelt.
Kelleténél tovább tartott, míg a többiek is rájöttek, merre kell menekülni, és elindultak lefelé. Kildar kecsesen leugrott, a tolvajok, és Athaulf lemászott. A "barlang" egy hasadékban folytatódott, de arra felé áll a szobordémon is. Már épp harcolni kezdett volna vele a lovag és a kardművész, mikor rálőttem a pálcával.
Valami nagyon furcsa, őseleminek tűnő, de nem az ismert őselemekből álló csóva röppent a márvány felé, és meglepő módon nem sebezte, de visszavonulásra késztette. Akkor és ott nem törődtem vele különösebben, és futottunk a kijárat felé.
Nem tudtam követni, melyik irányba megyünk, de nem is számított. Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis a város alatti nagy hasadékba jutunk, aztán a toronynál majd felmászunk. Egyébként elég szűk volt, és csak egyesével tudtunk haladni.
Már jó ideje így mentünk, mikor a falból dárdák csapódtak ki, mindenkibe egy. Szerencsére a lunírt nem tudták átütni. Ahogy odanéztem, arcokat láttam a falban mozogni. Nem támadtak tovább, és elölről egy hang követelte, hogy adjunk magyarázatot ott tartózkodásunkra. Nem láttam semmit előre Athaulf medveszerű testétől, széles vállaitól, de feleltem.
- Csak ki akarunk jutni innen, és az utat, amin érkeztünk eltorlaszolták.
Annyit sikerült elérnem, hogy elvezetett minket a városukba, ahol a vezetők meghallgatnak, és ítéletet mondanak felettünk. Legalább a lehetőséget megadják.
A "város" egy kihalt barlang volt csupán rengeteg üreggel. Mindenhol növényi motívumokkal telefaragva. Olyan részletességgel, melyet csak egy olyan lény engedhet magának, ami 2000 évig is elél. Egy központi terembe vezettek, ahol három másik homoki elf várt ránk.
Tudták, kik vagyunk,miért jöttünk, mit vittünk véghez, ami azért megkönnyítette a dolgunk. Aggodalomra ad okot, hogy ezek szerint nagyon jó kémhálózatuk van. Indoklást követeltek, miért zargattam az őseik szellemeit. Próbáltam úgy kifejezni magam, hogy így bosszút állhattak, és mint észrevettem már nincsenek ezen a síkon.
A bosszú szó megragadta a képzeletünket, és a továbbiakban Athaulffal beszéltek egy lehetséges bosszú tárgyáról. Ennek fejében elengednek, és segítenek is nekünk a jövőben. Ez azonban olyan szövevényes bosszú lett volna, hogy nem értettem pontosan mit hogyan. Alapvetően azt kérték, hogy Athaulf álljon bosszút a fajháborúk során elkövetett népirtásért.
A lényeg, hogy elengedtek, és kivételesen nem nekem kellett fizetnem érte. Maihar, a vezetőnk egy másik terembe vezetett minket, mondván ez a kijárat. A közepén jókora mennyiségű homok örvénylett. Egy kendőt csavartam az arcom elé, és beléptünk. Tényleg a felszínre kerültünk, de vagy 20 centivel a homok alá. Köhögve kecmeregtünk fel az egyik dűne hátára, és megláttuk a várost a háttérben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése