Kráni légiók

Miután mi négyen (Dreco, Athaulf, Boreillo és jómagam) elváltunk a többiektől, alig három nap alatt elértünk a kérdéses Hannan völgyének bejáratához. Mivel az ösvényt, melyen át kellett volna haladnunk, mindkét irányból magas sziklaszirtek vették körbe, ami ideális lehetőséget adhatott volna egy rajtaütésre, megegyeztünk, hogy inkább a környező hegyek egyikének megmászásával hatolunk be a völgybe.

A mászás előtt azonban Dreco vállalt némi felderítést. Az észrevétlenséget szem előtt tartva teremtett egy jókora tűzsárkányt majd ráült és tovarepült vele a völgy felé. Viszonylag hamar eltűnt a látóterünkből, vissza azonban már nem nagyon akaródzott neki jönnie. Miután vártunk rá egy jó darabig, és csak nem jött a halálát jelző robbanás, elindultunk utána. Boreillo mászott előre, neki volt némi jártassága ebben, bár eddig jobbára csak házakon és egyéb, eredetileg nem mászásra szánt dolgokon gyakorolt.

Már lefelé ereszkedtünk, mikor egy penge érintését éreztem a tarkómon, Vargas, a kráni fejvadász csatlakozott szedett-vetett csapatunkhoz. Miután megtagadtam a kérését, mely megadásunkra vonatkozott, kitáncoltam pengéi elől és egy rövid összecsapás vette kezdetét közöttünk. A többiek nem tudtak segítséget nyújtani, mivel Vargas teljesen láthatatlan volt és így csak én tudtam felvenni vele a harcot. Nemsokkal a harc kezdete után csapdába léptem, mely nemcsak hogy helyhez kötött, de még valami álnok  mérget is testembe jutatott. Vargas visszavonult, míg a méreg hatni nem kezd, én pedig erőtlenül és támolyogva kénytelen-kelletlen feladtam a harcot.

Ami a völgyben fogadott minket, az híven tükrözi képességünket, mely segít minket abban, hogy a lehető legrosszabb helyen és időben bukkanjunk fel. A kopár völgy látványa szertefoszlott és három kráni légióval néztünk farkasszemet. A levegőben mindenhol koponyahordozók, rusnya szörnyek repkedtek. Bekísértek minket egy sátorba és aztán egyesével behívtak minket elmagyarázni, miért vagyunk még életben.

Drecot és engem ért a megtiszteltetés, hogy találkozhattunk az itteni vezetővel. Először dracot vitték el, majd engem. Miután láttam Drecot visszatérni remegő lábakkal és igencsak megviselt kinézettel, rajtam volt a sor. Vargas egy kies, elhagyatott, sziklába vájt templomba vezetett, de az utolsó helységbe már ő sem kísért el és tisztán látszott rajta, hogy még ő sem szívesen jár itt. Mi tagadás, bennem is egyre nőtt a félelem, mely a végső terembe való belépésemkor már-már pánikká erősödött. Egy gyolcsba tetőtől talpig bebugyolált, fejét csuklyával takaró alak volt a teremben, akiről messziről lerítt, hogy aquir, abból is a hatalmasabb fajta. Ittlétem csupán annyiból állt, hogy kijelentette, nem vagyok az eredeti csapat tagja, majd miután igyekeztem tetetett félszegséggel helyeselni, furcsa kaparászást éreztem a koponyámban, majd az aquir kijelentette, hogy távozhatok. Abbéli megkönnyebbülésemben, hogy ily könnyen szélnek eresztettek, sebes léptekkel indultam kifelé.

Kint tudtam meg Vargastól, hogy valójában több, mint három órát töltöttem bent. Kérdésemre, hogy gyakran történik-e ilyen, annyit válaszolt, hogy nem, nem gyakran jönnek ki onnan az emberek, akik bementek. Ez után nem sokkal a sátorba értem, ahol fogva tartottak minket. Visszatérésem után meghánytuk-vetettük a történéseket. Draco beszámolója szerint, vele annyit közöltek, hogy ittlétünk fenyegeti a Nagy Tervet és mihamarább a többiek után kell erednünk. Boreillo elbeszélésünk alapján az Arctalan Vándorra ismert rá vendéglátónkban, aki a kráni seregeket vezette a manifesztáció ellen. Megbeszélésünket Vargas érkezése szakította félbe, aki megjegyezte, hogy ő Sápadt Anygalként ismeri vezetőjét, aki Boreillo felvilágosítása szerint a másodkori fajháborúk egy túlélője és a kráni belső tartományok egyik consularja. Vargas továbbá azt is közölte, hogy holnap hajnalban útnak indulhatunk, persze megfigyelés mellett, valamint felhívta rá a figyelmet, hogy nem lesz szép halálunk, ha bárkinek is beszélünk a táborról.

Borús hangulatban indultunk tovább erről a helyről, jómagam azon töprengve, vajon mit művelt velem három óráig az az ősaquir, de legalább Sobirába vezető utunk további részén semmi említésre méltó nem történt.