Enoszukei kaland 5., befejező rész

Írom az Égi fény 3701. esztendejében, Alborne tercének, Álmok havában, az Északi csillag fedélzetén

Mivel Ikira a tőle északra uralkodó daimjóval szinte háborús viszonyban van, ezért a feltűnést kerülve próbáltunk meg utazni. Ez persze nem sikerült, de egy égő falut és négy fejvadászt leszámítva nem történt semmi incidens.
A hegyek közé érve, az ott levő falvakban érdeklődtünk a kialudt vulkán iránt, vagy olyan helyek iránt, ahol furcsa dolgok történnek. Rá is leltünk egy kísértet járta erdő történetére, de lehet, hogy elátkozott volt. Nem maradt meg pontosan, mert nem tartottam komolynak. Egy völgyről volt szó, ahol eltűnnek az emberek. Nehezen ugyan, de adtak útba igazítást. Figyelmeztetéseiket figyelmen kívül hagyva indultunk útnak. Attól tartok, hogy az utóbbi időben túlságosan elbizakodottá váltunk.

Enoszukei kaland 4. rész

Írom az Égi fény 3701. esztendejében, Alborne tercének Lant hónapjában.

Onicsi városában, főleg a fogadóstól, úgy tudtuk meg, hogy van egy rom a várostól északra, mely elég régi lehet ahhoz, hogy nekünk megfeleljen. Más mendemondák szerint a helyi alvilág feje is tudja, hol van Sang palotája. Mint kiderült Sangnak hívták azt a tanítványt, aki a sziget középső részén rendezkedett be.

Enoszukei kaland 3. rész

Az Égi fény 3701. esztendején, Alborne tercének, a Lant hónapjában

A fővárosban, Óheiaganban tartózkodásunk viszonylag hamar végetért. Mindkét segítőnk sikerrel végezte el a feladatát, és ugyan azon a napon tértek vissza azzal, hogy jutottak valamire.
Dante talált információt arra nézve, hogy merre induljunk el a töredékek felkutatására. Kaitar pedig megtalálta azt a tartomány urat, aki hajlandó felelősséget vállalni értünk.
Úgy hogy összeszedtük a cókmókunkat, és útra keltünk. Az idegen negyed határában várt ránk néhány lovas, akit a daimjó küldött értünk.

Első találkozásom a csapattal

Történt, és íródott az Égi fény 3699. évében, Erigow hercegségének területén.

A herceg kancellárja felkeresett, hogy a közelgő élőholt sereggel szemben kamatoztathatnám a képességeimet, amennyiben elvállalom ezt. A szolgálataimat persze megfizeti Abaszisznak és a rendemnek. Én persze elvállaltam. Végre kis izgalom, lehetőségek. Be is osztottak egy kalandozó csapathoz, hogy az információ gyűjtést segítsem.

Enoszukei kaland 2. rész

A Szinemosz-szigetekről való indulás némileg több időt vett igénybe. Elvégre az út hátra lévő részében már csak a célnál köthetünk ki. A szükséges dolgokat a legénység beszerezte, mi finanszíroztuk. Athaulf meglehetősen fukar a pénzével, pedig a többiek szerint legalább 700-800 arannyal rendelkezik. Igaz is, elég impozáns vár építésébe fogott bele az Erigowban történt démonvadászat jutalmaként kapott uradalmán.

Enoszukei kaland 1. rész

Az események az Égi fény 3701. esztedejének tavaszán indulnak.

Mint megbeszéltük, Torozon tavernájában találkoztunk a tavasz elején. Nem elöször jártam ott, Selina jóvoltából megfordultam már párszor a kalandozók fogadójában.

Elelinte tartottam  a hely vendégeitől, hiszen tudtommal ide olyan neves kalandozók jártak, mint Tier nan Gorduin, Alyr Arkhon, és még jó pár híres-neves kalandozó, akik nem biztos, hogy jó szemmel nézik, ha egy magamfajta ül, eszik, társalog a szomszéd asztalnál. A papnő azonban biztosított, hogy itt senki nem fog balhézni, és eddig ez így is lett, Dartonnak hála.

Két év pihenés

Történt az Égi fény 3699. esztendejének telétől a 3701. év tavaszának elejéig.

Gro-Ugonból kifelé jövet nem történt semmi említésre méltó. Nem találkoztunk más orkokkal, és az óriások is elkerültek minket. Elyába érve már mindenki hazaért lényegében, hála a Dalvia-féle térkapuknak.

Visszaérve a Ifinbe, az első pár napon pár aranyat a legjobb bordélyokban mulattam el.

Utazás a Sheral-hegységbe

Ha az ember nagy távolságokra akar elutazni általában hajózik, esetleg karavánokhoz csatlakozik. A bátrabbak egymaguk vagy kisebb csapatban kerekednek fel lóháton, vagy netán gyalogszerrel. A tehetősebbeknél akár a térkapu is szóba jöhet. Biztos ami biztos, ahogy én jutottam el Shadonból a Sheral-hegységig az átlagosnak egyáltalán nem nevezhető, választási lehetőségem azonban kevésbé volt...

Hónapok teltek el a sárkány halálával végződő shadoni kalandunk befejeződése után hogy utam - korántsem véglegesen - elvált akkori társaimtól, Thorintól, Juliustól, Ased lovagtól (Uwel adjon nekik megnyugvást!), Selinától és Lintől, én pedig úgy döntöttem hogy egyedül folytatom utazásaimat, eskümhöz hűen szolgáltatva Uwel igazságát ahol csak tudom. Így jutottam vissza Asconba, ahol egy napon a kikötőben találkoztam egy megnyomorított matrózzal. A szerencsétlen elmondta nekem hogyan tette tönkre életét és csonkította meg lábait a velejéig romlott törvényen kívüliek társaságának, a shadoni szürkecsuklyásoknak a vezére. A matróznak akkor megfogadtam Uwel nevében, hogy addig nem nyugszom, amíg elégtételt nem veszek ettől az akasztófára való tolvajtól bűneiért. Napokkal később értem el abba a tengerparton lévő shadoni városba ahol a matróz szerint a szürkecsuklyások főhadiszállása volt, és nem tartott sokáig, míg a koldusoktól megtudtam hogy melyik lebujban szokott rejtőzni a gazember. Felkerestem hát, hogy mindenki előtt kihívjam egy becsületes párbajra. Habár tartottam tőle, hogy az ilyen fajta söpredékeknek a becsület nem jelent semmit és valószínűleg úgy kell majd keresztülvágnom magamat az emberein, de a legnagyobb meglepetésemre elfogadta a kihívást és egy városszéli romot jelölt meg a küzdelem helyszínéül, napnyugtakor. Természetesen ez nem volt elég ahhoz, hogy elnyerje a bizalmamat, ezért a párbaj előtt rendelkezésre álló időmben elmentem a romokhoz körbenézni, hogy nem e várnak ott rám rejtett csapdák vagy bujkáló szürkecsuklyások, azonban nem fedeztem fel semmi különöset. A párbajra ártatlan városiak is eljöttek jószerivel, mely szintén adott némi megnyugvást számomra, és elhitette velem, hogy ennek az embernek mégiscsak jelent valamit a becsület...

Tévedtem. Néhány sikertelen támadásom után aktiváltak egy rejtett csapóajtót, mely korábban elkerülte a figyelmemet. Túl későn vettem észre és leestem. Szerencsére az akna nem volt túlságosan mély, ezért a zuhanást sikerült megúsznom néhány zúzódással. Visszamászni hiába próbáltam, a fal túlságosan sima és meredek volt, valamint a csapóajtót is lezárták. Az akna alja egy járatban folytatódott ezért botorkálva elindultam rajta, reménykedve hogy valahol a közelben lesz kijárata. A járat azonban egyre csak lejtett és lejtett és már ekkor is elképesztően hosszúnak bizonyult. Legalább egy napot gyalogoltam a sötétben. Éreztem hogy lassan kezdek megőrülni, de végül egy nagyobb barlangban kötöttem ki, melyet kisebb lávatavak világítottak meg. Itt különböző furcsa barlanglakó lényeket is láttam, melyekhez foghatót eddig még sohasem. A barlang egyik mellékjáratában egy sötét bőrű, emberszerű teremtménybe botlottam - egy iflindbe, ahogy később a könyvekből megtudtam. Nagy nehezen sikerült neki elmutogatnom, hogy nem jelentek számukra veszélyt és csak ki szeretnék innen jutni. Az iflind eztán elvezetett a falujukba, mely egy masszív magmaóceán partján helyezkedett el. Meglepő módon barátságosan bántak velem, gombából és egyéb földalatti állatokból készült étellel kínáltak és hagyták hogy pár hétig élvezzem is a vendégszeretetüket.

Egy napon aztán egy szokatlan, hőálló anyagból készült tutajra ültettek, felpakoltak bőségesen elemózsiával és útnak indítottak a végtelennek tűnő óceánon. A táplálék mennyiségéből gondoltam hogy hosszú út áll majd előttem, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna; kb. egy hónap telt el míg elfogyott az összes ételem. Míg az iflindek étkét fogyasztottam úgy tűnt, hogy a lávából áradó hőséget is sokkal jobban el bírom viselni, azonban miután elfogyott úgy volt a forróság egyre jobban elviselhetetlen, míg végül el is vesztettem az eszméletem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el mire magamhoz tértem, de megkönnyebbülésemre szilárd és hűvös talaj volt alattam, habár még mindig a barlangban voltam. Nem kellett sokat innen gyalogolnom, mire egy kincsekkel megpakolt terembe értem. Itt egy különös, de rendkívül ősi gyíkszerű lénnyel találkoztam, aki - Uwelnek hála - beszélte a pyarroni nyelvet is. Elmondta, hogy ő egyfajta gyűjtő, aki csere útján szerezte meg kincseit több száz év alatt. Ő mondta el nekem hogy a barlang kijárata már a közelben van és hogy onnan merre kell mennem hogy rátaláljak a legközelebbi lakott településre. Információja nélkül lehet hogy még hetekig bolyongtam volna a Sheral-hegységet övező vadonban, de szerencsére minimális idő alatt találtam rá a gnómok által lakott völgyre.

Furcsa egy módja van az Isteneknek arra, hogy mindenáron beteljesedjen az Általuk nekem kijelölt út. Az út mely úgy tűnik hogy újra és újra egybefonódik a csapattal, mely ma már az Ezüst lobogó alatt teljesíti a neki szánt feladatot. Így történt hát, hogy a gnómok völgyében ismét találkoztam Thorinékkal...

Csata a Vérivókkal, útban Reag felé

Történt az Égi fény 3699. esztendejének őszén

A baljós medence lassan tisztulni látszott a ködtől, mely belepte, s feltárult előttünk utunk a Vérivók szállásterületén keresztül. Már a gondolat is megborzongtat, mi várhat ránk e hágón túl, közel négyezer krántai kóborló mögöttünk, s több ezer harcias ork előttünk. Még jó hogy a kóborlók a mi oldalunkon állnak, különben elég halott lenne ez a küldetés. Mégis a tudat, hogy az a kis amulett Lafayettnél választ el minket a biztos haláltól… nehéz megbízni egy boszorkánymesterben. Bár tudom, a kétségeknek nem most van itt az ideje, főleg ha valóban segít elpusztítani az amulettet. Bizonyára kapna némi elismerést otthon, ha a kóborlókkal térne haza. Megérteném, ha vívódna az ügyben. A lényeg, hogy a végén, a mi oldalunkon álljon, különben elvesztünk.

Nem, most nem a kétségeknek van itt az ideje, hanem a döntéseknek, melyek akár egy ország sorsát változtathatják meg… ha ügyesek vagyunk.

A nagy kérdés, legalábbis egyelőre, hogy az erdővel borított, veszélyesebb medencén át közelítsük meg Reagot, vagy inkább a hosszabb úton, megkerülve a medencét próbáljunk meg szembe szállni a Vérivókkal, még mielőtt Reaghoz érnének. Kár hogy az utóbbihoz kevés az idő, s hogy társaim oly hajthatatlanok abban, hogy szétváljon a sereg. Így nem tehetünk mást, minthogy csapdába vezetjük saját magunkat. Bár, minden hátrány kihat az orkokra is, kivéve egy el nem hanyagolhatót: ők úgy ismerik a terepet, mint a tenyerüket. Nem tetszik ez nekem…

Alig egy nap múlva azonban, Selina, hatalma visszatértével, hatalmas előnnyel ajándékozta meg seregünket: a semmiből teremtette meg csodás Égi szekerét, mellyel könnyedén végigpásztázhatjuk az eget és a földet ellenséges orkok után kutatva. Szó mi szó, azért az Ezüst lobogó sem árt hozzá.

Pár perc alatt, már az égben is voltunk (igen előnyös hely egy magamfajta íjásznak) Rosannával, Athaulffal és természetesen Selinával. A lobogó segítségével kutattam az erdőben az ellenség után, miközben Athaulf eldöntötte, hogy ehhez mérten, mi merre mozgassuk seregünket, Rosanna továbbította az instrukciókat Lafayettnek, ő pedig kiadta a parancsot a kóborlóknak. Igazi csapatmunkát sikerült összehoznunk, de szükség is volt rá, hiszen az orkok már szinte a sarkunkban voltak, gyorsan kellett cselekednünk. És bátran. Hamarosan egy csapat – körülbelül harminc – borzadály jelenlétét éreztem meg a fák között, s mindeközben az égen is valami szörnyszülött emberfajzatok közeledtek hozzánk. Rosanna szerencsére még korábban láthatatlanná tett minket, így még akadt egy kis időnk a felderítésre miközben a szörnyszülöttek elhúztak mellettünk. Illetve akadt volna. Hamar egyértelművé vált, hogy az ork sereg nem véletlenül reagál oly jól a mi csapatmozgásainkra, az égből kémkednek nekik, mint ahogy mi is tesszük. Alig akadt időm - erre reagálva - végre kilőni egy nyílvesszőt, mikor Selina valami irdatlan tűz meteorokkal az égből, földre is taszította, és valószínűleg meg is ölte a repülő kémeket.

Alant már javában folyt a harc, elő a holt ellen, de nekünk sem akadt pihenő. Négy csapat pteropta érkezett, oldalukon zsákokkal, melyek természetesen töltve voltak valamivel, hamar kiderült mivel. Az erdő lassan lángba borult a nafta esőnek köszönhetően, s mi Selinával nyilakkal reagáltunk eme tettükre. Ő a zsákokat, én a lovasokat céloztam, hamar szétszéledtek, ám újabb ellenségnek adták át helyüket. Hatalmas ragadozó madarak röpültek a fák fölött, s szálltak le rájuk. Egyet sikerült lelőnöm, mely a közelembe merészkedett, s meglepődöttségemre orká változott zuhanása közben, pontosabban ork sámánná. Nem hagyhattuk, hogy tovább röpdössenek. Célba vettük őket is.

Alattunk az erdő nem csak lángolt foltokban, hanem vagy kétvágásnyi lávafolyam is feltűnt ott, ahol korábban a borzadályok voltak. Mire is mennénk Drako nélkül.

Ezek után a csata hamar véget ért. Mi alig vesztettünk a seregből, viszont közel négyezer halott ork feküdt a fák között, körülbelül kétezer elmenekült.

Folytathatjuk utunkat célunk, Reag felé. A Kard Testvérek már bizonyosan várnak ránk.