Enoszukei kaland 5., befejező rész

Írom az Égi fény 3701. esztendejében, Alborne tercének, Álmok havában, az Északi csillag fedélzetén

Mivel Ikira a tőle északra uralkodó daimjóval szinte háborús viszonyban van, ezért a feltűnést kerülve próbáltunk meg utazni. Ez persze nem sikerült, de egy égő falut és négy fejvadászt leszámítva nem történt semmi incidens.
A hegyek közé érve, az ott levő falvakban érdeklődtünk a kialudt vulkán iránt, vagy olyan helyek iránt, ahol furcsa dolgok történnek. Rá is leltünk egy kísértet járta erdő történetére, de lehet, hogy elátkozott volt. Nem maradt meg pontosan, mert nem tartottam komolynak. Egy völgyről volt szó, ahol eltűnnek az emberek. Nehezen ugyan, de adtak útba igazítást. Figyelmeztetéseiket figyelmen kívül hagyva indultunk útnak. Attól tartok, hogy az utóbbi időben túlságosan elbizakodottá váltunk.



Egy völgy felé tartottunk. Ahogy közeledtünk nem maradoztak el mellőlünk a vad állatok, és ezt jó előjelnek tekintettem. Azonban egyre szaporodtak a furcsa jelenségek. Egy helyen lebegett pár kavics a levegőben. Rendre olyan jelenségek, melyek arra utalnak, hogy ezen a helyen a túlzott mágikus igénybevételtől felfeslett a valóság szövedéke.
A völgyet határoló hegygerincre érve megláttuk a forrást. Egy tisztás szélén kiszáradt növények álltak, ahol zöldellniük kéne, és a tisztás füve helyett is csupán terméketlen, száraz föld volt. Nem látszott épület, vagy bármi más, amihez köthetőek lettek volna ezek a dolgok.

Lementünk a völgybe. Szerencsénkre Athaulf ment előre, mert megérezte, hogy valami nincs rendben. Almaida átvizsgálta a helyet csapdák után, de nem talált ilyesmit. Viszont rábukkant a környéket lefedő illúzió határára. Csupán egy illúzió volt a tisztás, valójában egy lávató közepén lévő szigeten állt az erőd, legalábbis ami megmaradt belőle. Persze majd egy órába is beletelt, mire mindezt kiderítettük. Selina volt az, akit leeresztettünk kötélen az illúzió alá, és észrevette a réges-rég leomlott hidat. Mára csupán a tartó oszlopai maradtak meg.

Szinte lehetetlen feladatnak tűnt, hogy átkeljünk egy olyan hídon, melyen már nem lehet sétálva átjutni, és még csak nem is látjuk. Négy ugrás kellett volna, hogy sikerüljön. Ismét szerencsénk volt, mert az első pillérre lépve megszűnt az illúzió hatása. Feltárult előttünk az erőd, mely nagyon úgy festett, hogy elfoglalták egy ostrom során. Végül mégis könnyen ment az átjutás. Kötelekkel, és ügyes csapat munkával megoldottuk. A lovakat kint hagytuk, az egyszarvú vigyáz majd rájuk. Persze Athaulf mondta, hogy majd a kutyája, Timúr megteszi ezt, de szerintem rá is Tessa hátasa fog ügyelni.

Az erődből jóformán csak az öregtorony maradt meg. Ezen is jó pár lyuk, és omlás díszelgett. Bent a lobogó két veszélyforrást jelzett, a felső szinteken. A lépcsők itt-ott leomlottak, de nem akadályozta semmi sem a haladást. Az összes terem, az összes folyosó és szoba kirabolva és feldúlva tátongott.

Eleinte nem is próbáltuk elkerülni a veszélyforrásokat. Azt vettük célba, amelyik nem mozgott. Volt olyan szerencsénk, hogy egy épeszűnek tűnő férfival találkoztunk. Rendkívül segítőkésznek bizonyult, válaszolt minden kérdésünkre. Persze nem ő volt Korer, a 2. tanítvány, de azt tudta, hol található. A császári palota alatt. Azért mi még bizakodtunk, hogy a töredék itt lehet még. Erről a férfi nem tudott semmit. Azt is megmutatta, hogy a térképünkön nagyjából merre kellene lennie a harmadik erődnek. Mielőtt távoztunk, figyelmeztetett, hogy ne fussunk össze a másik itt maradt őrrel, Indrich-el, mert ő kevésbé szívleli az idegeneket.

Próbáltunk eljutni a legfelső szintre, de semmi sem vezetett tovább. A fickó szerint nem is lehet feljebb jutni. Nálunk azonban volt kötél, és a végére kampós vas, így a falon kívül másztunk fel Korer dolgozó szobájába.
Ide már a fosztogatók sem tudtak bejutni, minden a helyén volt. Nem voltak ugyan kincsek, de valószínűleg felbecsülhetetlen értékű tudás lakozott azokban a tekercsekben, amik ott hevertek a polcokon. Kár, hogy amint hozzájuk értünk porrá omlottak 3000 év súlya alatt. Találtunk még mágikus segédeszközöket, de semmi olyasmit, ami nekünk kellett volna.

Az íróasztal mögött találtunk egy térkapu pentagrammát a padlón. A mintái alapján nem volt nehéz meghatározni, hogy egy indulási kapu volt. Valaki elmehetett innen, de visszafelé nem vezetett semmi.

Jó pár perc tanakodás után visszamentünk megkérdezni erről a férfit. Azonban Indrichbe futottunk. Egy hatalmas karddal felszerelt csontváz volt. A mellkasa közepén valamiféle fény izzott, ami felkúszott a koponyájába, és a szemein keresztül sütött ránk. Próbáltam ugyan tőle kérdezősködni, de a második mondat után elég fenyegetővé vált ahhoz, hogy békén hagyjuk. A továbbiakban ő sem foglalkozott velünk, ezért harcra nem került sor.
A lobogó segítségével megleltük, akit kerestünk, de csak annyit mondott, hogy próbáljuk ki, és meglátjuk.
Visszatértünk az irodába, és Drékó, híven eddigi vakmerőségéhez belelépett. Gyújtottunk gyertyát, amin keresztül segítséget kért, bár ez a hangjából nem érződött ki. Azért követtük, és a pentagramma a vár bejárata elé vezetett.

Megfontoltuk, amit megtudtunk, és Óheiagan felé vettük az irányt. Nem azért, hogy bejussunk a császári palota alá, hanem, hogy az Észak csillagával délre hajózzunk, megtakarítva két hét lovaglást. Kaitar szóvá tette, hogy ha már arra járunk ki is szabadíthatjuk a papnőt. Most nem időztünk a fővárosban, amint lehetett kihajóztunk.

Egy hét alatt elértük a megfelelő partszakaszt. A hajót visszaküldtük a fővárosba, mert a papnőért úgyis be kell mennünk a sziget belsejébe, és onnan már lóval megyünk tovább.

Meran erődjét az egyik tengerre néző hasadékban kerestük. Nem kellett sokat kutatnunk érte, mivel elég feltűnő volt a kaput védő erődítmény. És ez még csak a kaput védte, mely egy sziklafalban állt. Az állatok itt végig jelen voltak, nem maradoztak el még a falak között sem, így aztán nyugodt szívvel sétáltunk be. A kapu zárva volt, de az egyik falra felmászva bejutottunk az egyik bástyába, amiben volt beljebb vezető ajtó.

A kapu maga egy bonyolult mechanikus zárszerkezettel volt ellátva. Sokan kíváncsiak lennének erre Kahrében. Hatalmas csarnokba jutottunk, melyeket helyenként 20 láb magas oszlopok tartottak. Minden oszlopok tövében egy fülke volt, melybe páncélokat állítottak ki.

A csarnok végén találkoztunk egy majmocskával, aki felénk nézett, majd elindult egy irányba. Követtük, és egy ajtó előtt állt. Mikor észrevett minket, elindult tovább, így vezetve minket egy tárgyaló teremnek tűnő helyiségbe. Középen kör alakú asztal, körülötte fémből készült székek. Az terem túlsó végében egy fémből készült szobor állt. Gyenge mágiát sugárzott, és mágikus amulett lógott a nyakáról. A majmocska felmászott a vállára, és megérintette a nyakbavalót, mire a szobor életre kelt.

Már nem csodálkoztam, mikor kiderült, hogy ő volt Meran. Azon már annál inkább, mikor közös nyelven köszöntött minket. Rendkívül udvarias vendéglátó volt, amit Kildar ki is használt. Ennek kapcsán kiderült, hogy azok a páncélok, amiket láttunk, gépszolgák. Egy ilyen hozta a bort, melyek a kardművész kért.
A töredéket is rendelkezésünkre bocsájtotta, azzal a feltétellel, ha velünk jöhet Korer töredékéért, és utána neki adjuk a mindhármat. Botor módon itt elárulta, hogy ez a kulcs a mesterük minden tudásához. Számomra elfogadható alku lett volna, de tudtam, hogy nem fognak bele menni, hogy ősi tudás, melyet akár rosszra is lehet fordítani, létezzen.

Persze jött a felesleges faggatózás, hogy mire akarja használni. Azért felesleges, mert ha rosszra, akkor jót mond, ha jóra, akkor is. Annak esélye, hogy egy ilyen szobor arcáról, és szavaiból mögöttes dolgokat ismerjünk fel, elég halovány. Végül ránk bízta a döntést, és elfogadta, hogy nem tart velünk, így nem tud kötelezni minket arra, hogy megkapja a szövegeket. Távoztunk.
Pedig milyen nyereséges lett volna egy ilyen lény, aki tartozik nekünk...

Utunk nyugat felé vettük. A papnő, nevezzük nevén Razír, a helyi tartományúrnak a fogságában volt. Kaitar nem tudta, hogy mire számíthatunk. Bennem élt a gyanú, hogy szerencsénk eddig tartott talán, és nem ússzuk meg könnyen.
Be kell vallanom, tévedtem, és örülök neki. Véletlen belefutottunk egy őrjáratba, és Kaitar megértette velük, hogy miért is jöttünk. Futárt küldtek a várhoz, és mire odaértünk Razír már a kapuban várt minket. A daimjó a falakról lekiabált valamit, majd távozott. Kaitar és Razír felvilágosítottak, hogy a papnőnek az eltelt időben sikerült kellőképp elviselhetetlennek lennie. Vicces történet, de remélem sikerül visszaállnia, elviselhetőre.

Ismét Óheiagan felé tartottunk.Az úton sokat beszélgettünk velük. Főleg Anvariáról, de erről egy későbbi bejegyzésben többet fogok írni. Tán most tényleg jelentős kihívás vár reánk. Nem mondom, hogy egyszerű dolgokkal találkoztunk eddig, de tapasztalatlanabb kalandozó fejjel lehet beletört volna az a nevezetes bicskánk.

Megszálltunk a már ismert fogadóban. Valamelyik isten nagyon a kegyébe vehetett minket, mert Razírnak komoly kapcsolatai voltak a palotában, és kiderítette, hogy a palotának van egy lezárt, kísértet járta szárnya. Némi pénz fejében lefizette az egyik őrt, hogy adja oda a kulcsokat.
Valamelyik oldalajtó léptünk be közvetlen a lezárt szárnyba. Némi kutatás után találtunk egy lefelé vezető lépcsősort. Jóval az épület alá vezetett, majd fordult egyet, és hosszú folyosóban ért véget. Annak végén egy rácsos ajtó állta utunkat. Érdekes módon ennek fémjével már boldogult Drékó, és kiolvasztotta a helyéről.

Egyetlen cella volt bent. Benne mágikusan megbéklyózott férfi lebegett. Előre tudtam, hogy őt bezzeg el fogjuk engedni, annak ellenére, hogy az épeszűnek, és békésnek tűnő Merannak nem fogjuk átadni a tekercseket. Pedig ő említette, hogy Korer és Sang sötét utakat járt. Persze ehhez nem kell jóstehetség.
Korer mindent megígért volna, csak hogy kiszabadítsuk. Miután kellően megnyugtató fogadalmakat tett elmondta, hogy „láncait” mágikus fegyverrel lehet elvágni. Egyébként nem láttam rúnákat, vagy valami mást, amivel tudtam volna mit kezdeni. Annyit ismertem fel, hogy egy örökkévalóvá tett varázslatot láttunk. Miután kiszabadult, átadta a tekercstartót, ami nála volt. Gyorsan távoztunk, de még hallottam, hogy megidéz valamit, majd beállt a csend.

Úgy gondoltuk, hogy küldetésünk méltó befejezése lesz, ha Ikira várában végezzük el, amit el kell. Visszatértünk hát oda. Útközben a töredékek további sorsáról vitatkoztunk. Sikerült rávennem Kildart, hogy az egyiket másolja le nekem. Eléggé neheztelek rá azok után, hogy segítek megszabadítani átkától, és még Sangot is a nyakamra hoztam, csupán az egyiket hajlandó lemásolni. A másik kettőt bevéstem, hogy majd a Tűtoronyban a hozzáértők elérhessék.
A tekercsek sorsát végül az én ötletem határozta meg. A botnak ajánljuk fel őket, feltehetően meg tudja védeni ezt a tanítványoktól. Tessának is tetszett az ötlet, így tudtam, hogy nyert ügyem van.

A várban Dante kihámozta, hogy melyik részt kell Kildarnak elmondania. A szavaknak látszólag nem volt semmi hatásuk, de Selina megállapította, hogy a torzulás eltűnt a lelkéről. Aztán a pergameneket lefektettem a bot elé, és telepatikusan közöltem vele, mik történtek. Megkértem, hogy gondoskodjon az irományok sorsáról. Az üzenet végeztével erős fény kezdett áradni belőle, és mire elmúlt, és szemeinkből kidörzsöltük a retinánkra égett képet, láttuk, hogy a pergamen maga még ott van, de a tinta eltűnt róla.

Dolgunk végeztél elköszöntünk Ikirától, és távoztunk, amint az illendővé vált. Utunk a fővárosba azonban nem volt zavartalan. Egyik este megjelent a démon, fizikai valójában. Almeidát akarta valójában, Kildar csak eszköz volt. Ha hagytuk volna, akkor csak vele harcol, és utána békén hagy minket. Nem hittünk neki, és nem hagytuk cserben a társunk.

Szörnyű csata volt. Könnyedén hárította a nyilakat, és a villámokat. A villámbörtönt, amibe zártam elnyelte, és attól tartok, még gyógyult is tőle. Láthatóan csak Drékó, és Dante tudta hatékonyan sebezni. Miután megpróbáltam, ami eszembe jutott, hatalmam felhasználva, tehetetlenül néztem, ahogy levágja hármunkat is. Tessa, Athaulf és Kildar feküdt haldokolva, mikor Dante nagyot merített Dalvia hatalmából. Testéből sötétség nyúlt ki, fekete szárnyai nőttek. Olyan erővel sújtott a démonra, hogy az elesett, mintha elvesztette volna az eszméletét, ami egy démon esetében gyanakvásra ad okot. A démonvadász is így vélekedhetett, mert fölé hajolt, és valamit tett vele, amitől eltűnt a teste.

Közben maradék energiáimat felhasználva Tessa segítségére siettem, és életerőt jutattam vérző testébe egyik tetoválásomból, és saját testemből. Nem terveztem, hogy benne is hagyom, csak így később kell vele foglalkozni. A többiek, hála Arelnek és gyógyitalainak, szintén megmenekültek Darton ítélőszékétől.
Dante nem festett jól. A szárnyak, és a sötétség eltűnt ugyan, de látszott, hogy sokat áldozott fel ezért a sikerért. Egy időre elvonult a sötétbe. Visszatértekor sem tűnt úgy, hogy jobban van. Kínáltuk borral, pálinkával, de csak az elöbbit fogadta el. Aznap imámba foglaltam a nevét, kértem Dartont, vegye figyelembe, mit tett értünk.

Tudtam, hogy nem fog tetszeni a többieknek, de visszavettem a kölcsönadott életenergiát. Két nappal később, táborveréskor. Amúgy sem örült volna annak, ha nekromancia tartja a lelkét a testében, bár ez már csak mentegetőzés. Azonnal megitattam vele egy gyógyitalt. Meglehetősen zokon vette, én meg nem világosítottam fel teljesen. Számomra azért elég gunyoros volt a helyzet. Egy az életet mindenekfelett tartó félelf vont kérdőre azért, mert megfosztottam haldokló orkok elorzott életétől. Mosolyogva tűrtem Almeida pofonját, aki tudta, hogy ez nem volt kötelező.
Elismerem hibáztam. Azonban ezért egyikük sem dicsérne meg. Ott hibáztam, hogy az életerőért cserébe nem kértem valamit Tessától. Később rájöttem, hogy valami jót is elértem vele. A jövőben, ha már tudásom kiszélesedik, nem kell varázstárgy gyárrá változnom.
Erről meg az jutott eszembe, hogy eddigi kalandjaink során jó párszor előfordult, hogy ősi és hatalmat rejtő tudást pusztítottunk el, mert voltak benne sötét lehetőségek. Kíváncsi vagyok, mikor leszek olyanná, aki elég hatalmat birtokol ahhoz, hogy lehetséges célpont legyek.