Az istenek titkainak nyomában, 3. rész

Írom az Égi fény 3702. esztendején, Adron második, az Engesztelés hónapjában, El Sobira városában.

Újabb, nagyjából hónapnyi, sivatagi utazás leírása következik. Mint az előző bejegyzésben is kértem, senki ne várja el, hogy pontosak az időtartamok, az irányok, távolságok. Ezekkel nem én foglalkoztam.

Kráni légiók

Miután mi négyen (Dreco, Athaulf, Boreillo és jómagam) elváltunk a többiektől, alig három nap alatt elértünk a kérdéses Hannan völgyének bejáratához. Mivel az ösvényt, melyen át kellett volna haladnunk, mindkét irányból magas sziklaszirtek vették körbe, ami ideális lehetőséget adhatott volna egy rajtaütésre, megegyeztünk, hogy inkább a környező hegyek egyikének megmászásával hatolunk be a völgybe.

A mászás előtt azonban Dreco vállalt némi felderítést. Az észrevétlenséget szem előtt tartva teremtett egy jókora tűzsárkányt majd ráült és tovarepült vele a völgy felé. Viszonylag hamar eltűnt a látóterünkből, vissza azonban már nem nagyon akaródzott neki jönnie. Miután vártunk rá egy jó darabig, és csak nem jött a halálát jelző robbanás, elindultunk utána. Boreillo mászott előre, neki volt némi jártassága ebben, bár eddig jobbára csak házakon és egyéb, eredetileg nem mászásra szánt dolgokon gyakorolt.

Már lefelé ereszkedtünk, mikor egy penge érintését éreztem a tarkómon, Vargas, a kráni fejvadász csatlakozott szedett-vetett csapatunkhoz. Miután megtagadtam a kérését, mely megadásunkra vonatkozott, kitáncoltam pengéi elől és egy rövid összecsapás vette kezdetét közöttünk. A többiek nem tudtak segítséget nyújtani, mivel Vargas teljesen láthatatlan volt és így csak én tudtam felvenni vele a harcot. Nemsokkal a harc kezdete után csapdába léptem, mely nemcsak hogy helyhez kötött, de még valami álnok  mérget is testembe jutatott. Vargas visszavonult, míg a méreg hatni nem kezd, én pedig erőtlenül és támolyogva kénytelen-kelletlen feladtam a harcot.

Ami a völgyben fogadott minket, az híven tükrözi képességünket, mely segít minket abban, hogy a lehető legrosszabb helyen és időben bukkanjunk fel. A kopár völgy látványa szertefoszlott és három kráni légióval néztünk farkasszemet. A levegőben mindenhol koponyahordozók, rusnya szörnyek repkedtek. Bekísértek minket egy sátorba és aztán egyesével behívtak minket elmagyarázni, miért vagyunk még életben.

Drecot és engem ért a megtiszteltetés, hogy találkozhattunk az itteni vezetővel. Először dracot vitték el, majd engem. Miután láttam Drecot visszatérni remegő lábakkal és igencsak megviselt kinézettel, rajtam volt a sor. Vargas egy kies, elhagyatott, sziklába vájt templomba vezetett, de az utolsó helységbe már ő sem kísért el és tisztán látszott rajta, hogy még ő sem szívesen jár itt. Mi tagadás, bennem is egyre nőtt a félelem, mely a végső terembe való belépésemkor már-már pánikká erősödött. Egy gyolcsba tetőtől talpig bebugyolált, fejét csuklyával takaró alak volt a teremben, akiről messziről lerítt, hogy aquir, abból is a hatalmasabb fajta. Ittlétem csupán annyiból állt, hogy kijelentette, nem vagyok az eredeti csapat tagja, majd miután igyekeztem tetetett félszegséggel helyeselni, furcsa kaparászást éreztem a koponyámban, majd az aquir kijelentette, hogy távozhatok. Abbéli megkönnyebbülésemben, hogy ily könnyen szélnek eresztettek, sebes léptekkel indultam kifelé.

Kint tudtam meg Vargastól, hogy valójában több, mint három órát töltöttem bent. Kérdésemre, hogy gyakran történik-e ilyen, annyit válaszolt, hogy nem, nem gyakran jönnek ki onnan az emberek, akik bementek. Ez után nem sokkal a sátorba értem, ahol fogva tartottak minket. Visszatérésem után meghánytuk-vetettük a történéseket. Draco beszámolója szerint, vele annyit közöltek, hogy ittlétünk fenyegeti a Nagy Tervet és mihamarább a többiek után kell erednünk. Boreillo elbeszélésünk alapján az Arctalan Vándorra ismert rá vendéglátónkban, aki a kráni seregeket vezette a manifesztáció ellen. Megbeszélésünket Vargas érkezése szakította félbe, aki megjegyezte, hogy ő Sápadt Anygalként ismeri vezetőjét, aki Boreillo felvilágosítása szerint a másodkori fajháborúk egy túlélője és a kráni belső tartományok egyik consularja. Vargas továbbá azt is közölte, hogy holnap hajnalban útnak indulhatunk, persze megfigyelés mellett, valamint felhívta rá a figyelmet, hogy nem lesz szép halálunk, ha bárkinek is beszélünk a táborról.

Borús hangulatban indultunk tovább erről a helyről, jómagam azon töprengve, vajon mit művelt velem három óráig az az ősaquir, de legalább Sobirába vezető utunk további részén semmi említésre méltó nem történt.

Beszélgetés a Lobogóval

Egy sötét helyen ébredtem, mely mégis valahogy oly tiszta volt. A háttérben hullámok zúgását hallottam, azonban tekintetem nem tudtam levenni az ezernyi csillaggal teli égboltról. Olyan igazi volt, mint még semmi ezen a világon. Egy ezüstös női alak lépdelt oda hozzám, jelenléte akár a csillagok odafent, túláradó, és valahogy túlságosan valóságos. Meghaltam, mondta, s tudtam, hogy igaza van. Még mindig éreztem a démon pengéjét a mellkasomban, bár mikor odanyúltam nem éreztem bizonyítékát sérülésemnek. Különleges helyen vagyok, mondta, s felnézett ő is a csillagokra. Egy választást ajánlott, hogy most itt a halálomban, mely nem végleges, mégis itt örök, megismerjek valami olyat, melyet csak kevesen láthatnak. Megtapasztalhatok bármit, ám ez a kísértés magával is ragadhat ebbe a csodaszép végtelenbe.

Mikor elhagytam a többieket nem álltunk épp nyerésre, haldokló társam feküdt a karjaim közt, s most valószínűleg az én testem omlik az övére. Nem áll szándékomban megfutamodni a harc elöl, azonban eme lehetőséget sem hagyhatom elhamvadni.

A lobogó múltját akarom látni, mondtam, s ő egy mosollyal karöltve teljesítette e kérésem. Már tudtam ki ő, s már tudtam miért olyan ismerős. Hiszen az elmúlt közel négy évben minden percben mellettem volt. 

Láttam a világ keletkezését, ahogy csillagok söprik el az univerzum sötétéjét az égen. Láttam elpusztulni egy paradicsomot, majd láttam kilenc entitást, ahogy angyali formát öltenek, majd láttam a tízediket, s láttam annak bukását, ahogy földre hullott a kilencek nyomása alatt. Azonban mi előbb még bukásnak tűnt, most újjászületéssé változott. Egy virágzó világ ébredt ott, hova előbb még a tízedik angyal hullott vesztében. S benne fénylő alakok jelentek meg, kiknek neve ismerős volt meg nem is, hasonlítottak az isteneinkre, meg nem is. Azonban a kilencek megrohamozták eme gyönyörű világot, s bár a tízedik - ki még élt - falat emelt hatalmas hegyek formájában világa határára, ez nem volt elég. Szárnyas entitások érkeztek az égből. Dálvia is közöttük volt. A világ lassan pusztult, a kilencek keze által, s a szárnyas lények megidézték Hessiát, egy fekete tőrrel a kezében. A tőrrel Dálvia már felvehette a harcot a kilencek ellen, s egyenként fizettette meg velük a tízedik szenvedéseit, de az utolsó pillanatban a tőr cserbenhagyta, s látva ezt a gyengeséget az angyal elpusztított szinte mindenkit, kit csak elért. Egy ezüst palást hullott a földre, honnét egy ember vonszolta ki a mészárlásból. A szárnyas entitások tanácsot hívtak össze, s visszahívták a világból mit rossznak véltek. Eltűntek a fénylő alakok belőle, s csak két szereplő maradt meg emlékül eme szörnyű háborúból. Az ezüst palást, s Dálvia. Láttam őket veszekedni, majd a lobogó felröppent, s az emberek közé szállt a világon.

Az ezüst alak előttem elmondta, hogy a tízedik volt az Egy, s ő felelt eme világ megvédéséért, s most nem maradt más belőle csak ő maga, az Ezüstlobogó. Elmondta, hogy Dálvia nem a jó úton akarja megóvni a világot. Kegyetlen háborút akar keseredettségében, hogy végezzen mindennel mi nem jó, de Ő mást akar. Ő csak óvni akar. Elmondta, hogy Dálviának szembe kell néznie ezzel a kérdéssel újra, s nekem kell majd megőriznem a helyes utat. Elmondta, hogy Orwella, kit mi így ismerünk, nem létezik abban a formában, ahogy tévesen tanítják. Orwella két entitásból áll: a tőrből s Hessiából, egy testből s egy lélekből.  Dálvia a kulcs eme entitások legyőzésében, s ott kell lennem, hogy megőrizzem a helyes utat. Választhatok, mondta. Akarom-e ezt a fájdalmat, mit hordozok, vagy elhagyom őt, egy nyugodt élet kedvéért. Nem csak fájdalom van ebben az életben, mondtam, nem hagyhatok fel utammal.

Az istenek titkainak nyomában, 2. rész

Írom az Égi fény 3702. évében, Adron első, az Áldozat havában, Mugafe városában.

Utolsó bejegyzésem óta jó pár száz mérföldet megtettünk. A sivatag határát már egy hónappal ezelött magunk mögött hagytuk, és a hódoltság terültén, Mugaféban sikerült végre egy kis nyugtot lelnem, hogy leírhassan a történteket.

Az istenek titkainak nyomában, 1. rész

Írom az Égi fény 3702. esztendejében, Alborne harmadik, az Ébredés havában, Új-Pyarrontól pár mérföldre.


Egy hónappal ezelőtt, az előre megbeszélt időpontban összegyűltünk Torozon tavernájában. Még mindig nem szeretem azt a helyet. Túl sok olyan kalandozó jár oda, akik nem állhatnak egyetlen boszorkánymestert sem.

S elszáll egy újabb év

Írom az Égi fény 3702. esztendejében, Alborne harmadik, az Ébredés havában.

Kezdeném a világ eseményeivel.

Észak-Yneven meggyilkolták a Keleti Barbárok kán, aki a 9. fekete hadúr volt. A lobogó megvan, az eset így hallomás után hasonló ahhoz, ahogy Erigow hercegét megölték.

Dél-Yneven a Manifesztáció seregei előre törnek. Krán kivonulása után Gorvik olyan rossz helyzetbe került, hogy hosszú tárgyalások után Gorvik királya elvette feleségül Shadon királynéját. Domvik hite alatt egyesítve a két országot. Akik nem akartak megtérni, azok dél felé menekülnek.