Az istenek titkainak nyomában, 3. rész

Írom az Égi fény 3702. esztendején, Adron második, az Engesztelés hónapjában, El Sobira városában.

Újabb, nagyjából hónapnyi, sivatagi utazás leírása következik. Mint az előző bejegyzésben is kértem, senki ne várja el, hogy pontosak az időtartamok, az irányok, távolságok. Ezekkel nem én foglalkoztam.

Kráni légiók

Miután mi négyen (Dreco, Athaulf, Boreillo és jómagam) elváltunk a többiektől, alig három nap alatt elértünk a kérdéses Hannan völgyének bejáratához. Mivel az ösvényt, melyen át kellett volna haladnunk, mindkét irányból magas sziklaszirtek vették körbe, ami ideális lehetőséget adhatott volna egy rajtaütésre, megegyeztünk, hogy inkább a környező hegyek egyikének megmászásával hatolunk be a völgybe.

A mászás előtt azonban Dreco vállalt némi felderítést. Az észrevétlenséget szem előtt tartva teremtett egy jókora tűzsárkányt majd ráült és tovarepült vele a völgy felé. Viszonylag hamar eltűnt a látóterünkből, vissza azonban már nem nagyon akaródzott neki jönnie. Miután vártunk rá egy jó darabig, és csak nem jött a halálát jelző robbanás, elindultunk utána. Boreillo mászott előre, neki volt némi jártassága ebben, bár eddig jobbára csak házakon és egyéb, eredetileg nem mászásra szánt dolgokon gyakorolt.

Már lefelé ereszkedtünk, mikor egy penge érintését éreztem a tarkómon, Vargas, a kráni fejvadász csatlakozott szedett-vetett csapatunkhoz. Miután megtagadtam a kérését, mely megadásunkra vonatkozott, kitáncoltam pengéi elől és egy rövid összecsapás vette kezdetét közöttünk. A többiek nem tudtak segítséget nyújtani, mivel Vargas teljesen láthatatlan volt és így csak én tudtam felvenni vele a harcot. Nemsokkal a harc kezdete után csapdába léptem, mely nemcsak hogy helyhez kötött, de még valami álnok  mérget is testembe jutatott. Vargas visszavonult, míg a méreg hatni nem kezd, én pedig erőtlenül és támolyogva kénytelen-kelletlen feladtam a harcot.

Ami a völgyben fogadott minket, az híven tükrözi képességünket, mely segít minket abban, hogy a lehető legrosszabb helyen és időben bukkanjunk fel. A kopár völgy látványa szertefoszlott és három kráni légióval néztünk farkasszemet. A levegőben mindenhol koponyahordozók, rusnya szörnyek repkedtek. Bekísértek minket egy sátorba és aztán egyesével behívtak minket elmagyarázni, miért vagyunk még életben.

Drecot és engem ért a megtiszteltetés, hogy találkozhattunk az itteni vezetővel. Először dracot vitték el, majd engem. Miután láttam Drecot visszatérni remegő lábakkal és igencsak megviselt kinézettel, rajtam volt a sor. Vargas egy kies, elhagyatott, sziklába vájt templomba vezetett, de az utolsó helységbe már ő sem kísért el és tisztán látszott rajta, hogy még ő sem szívesen jár itt. Mi tagadás, bennem is egyre nőtt a félelem, mely a végső terembe való belépésemkor már-már pánikká erősödött. Egy gyolcsba tetőtől talpig bebugyolált, fejét csuklyával takaró alak volt a teremben, akiről messziről lerítt, hogy aquir, abból is a hatalmasabb fajta. Ittlétem csupán annyiból állt, hogy kijelentette, nem vagyok az eredeti csapat tagja, majd miután igyekeztem tetetett félszegséggel helyeselni, furcsa kaparászást éreztem a koponyámban, majd az aquir kijelentette, hogy távozhatok. Abbéli megkönnyebbülésemben, hogy ily könnyen szélnek eresztettek, sebes léptekkel indultam kifelé.

Kint tudtam meg Vargastól, hogy valójában több, mint három órát töltöttem bent. Kérdésemre, hogy gyakran történik-e ilyen, annyit válaszolt, hogy nem, nem gyakran jönnek ki onnan az emberek, akik bementek. Ez után nem sokkal a sátorba értem, ahol fogva tartottak minket. Visszatérésem után meghánytuk-vetettük a történéseket. Draco beszámolója szerint, vele annyit közöltek, hogy ittlétünk fenyegeti a Nagy Tervet és mihamarább a többiek után kell erednünk. Boreillo elbeszélésünk alapján az Arctalan Vándorra ismert rá vendéglátónkban, aki a kráni seregeket vezette a manifesztáció ellen. Megbeszélésünket Vargas érkezése szakította félbe, aki megjegyezte, hogy ő Sápadt Anygalként ismeri vezetőjét, aki Boreillo felvilágosítása szerint a másodkori fajháborúk egy túlélője és a kráni belső tartományok egyik consularja. Vargas továbbá azt is közölte, hogy holnap hajnalban útnak indulhatunk, persze megfigyelés mellett, valamint felhívta rá a figyelmet, hogy nem lesz szép halálunk, ha bárkinek is beszélünk a táborról.

Borús hangulatban indultunk tovább erről a helyről, jómagam azon töprengve, vajon mit művelt velem három óráig az az ősaquir, de legalább Sobirába vezető utunk további részén semmi említésre méltó nem történt.

Beszélgetés a Lobogóval

Egy sötét helyen ébredtem, mely mégis valahogy oly tiszta volt. A háttérben hullámok zúgását hallottam, azonban tekintetem nem tudtam levenni az ezernyi csillaggal teli égboltról. Olyan igazi volt, mint még semmi ezen a világon. Egy ezüstös női alak lépdelt oda hozzám, jelenléte akár a csillagok odafent, túláradó, és valahogy túlságosan valóságos. Meghaltam, mondta, s tudtam, hogy igaza van. Még mindig éreztem a démon pengéjét a mellkasomban, bár mikor odanyúltam nem éreztem bizonyítékát sérülésemnek. Különleges helyen vagyok, mondta, s felnézett ő is a csillagokra. Egy választást ajánlott, hogy most itt a halálomban, mely nem végleges, mégis itt örök, megismerjek valami olyat, melyet csak kevesen láthatnak. Megtapasztalhatok bármit, ám ez a kísértés magával is ragadhat ebbe a csodaszép végtelenbe.

Mikor elhagytam a többieket nem álltunk épp nyerésre, haldokló társam feküdt a karjaim közt, s most valószínűleg az én testem omlik az övére. Nem áll szándékomban megfutamodni a harc elöl, azonban eme lehetőséget sem hagyhatom elhamvadni.

A lobogó múltját akarom látni, mondtam, s ő egy mosollyal karöltve teljesítette e kérésem. Már tudtam ki ő, s már tudtam miért olyan ismerős. Hiszen az elmúlt közel négy évben minden percben mellettem volt. 

Láttam a világ keletkezését, ahogy csillagok söprik el az univerzum sötétéjét az égen. Láttam elpusztulni egy paradicsomot, majd láttam kilenc entitást, ahogy angyali formát öltenek, majd láttam a tízediket, s láttam annak bukását, ahogy földre hullott a kilencek nyomása alatt. Azonban mi előbb még bukásnak tűnt, most újjászületéssé változott. Egy virágzó világ ébredt ott, hova előbb még a tízedik angyal hullott vesztében. S benne fénylő alakok jelentek meg, kiknek neve ismerős volt meg nem is, hasonlítottak az isteneinkre, meg nem is. Azonban a kilencek megrohamozták eme gyönyörű világot, s bár a tízedik - ki még élt - falat emelt hatalmas hegyek formájában világa határára, ez nem volt elég. Szárnyas entitások érkeztek az égből. Dálvia is közöttük volt. A világ lassan pusztult, a kilencek keze által, s a szárnyas lények megidézték Hessiát, egy fekete tőrrel a kezében. A tőrrel Dálvia már felvehette a harcot a kilencek ellen, s egyenként fizettette meg velük a tízedik szenvedéseit, de az utolsó pillanatban a tőr cserbenhagyta, s látva ezt a gyengeséget az angyal elpusztított szinte mindenkit, kit csak elért. Egy ezüst palást hullott a földre, honnét egy ember vonszolta ki a mészárlásból. A szárnyas entitások tanácsot hívtak össze, s visszahívták a világból mit rossznak véltek. Eltűntek a fénylő alakok belőle, s csak két szereplő maradt meg emlékül eme szörnyű háborúból. Az ezüst palást, s Dálvia. Láttam őket veszekedni, majd a lobogó felröppent, s az emberek közé szállt a világon.

Az ezüst alak előttem elmondta, hogy a tízedik volt az Egy, s ő felelt eme világ megvédéséért, s most nem maradt más belőle csak ő maga, az Ezüstlobogó. Elmondta, hogy Dálvia nem a jó úton akarja megóvni a világot. Kegyetlen háborút akar keseredettségében, hogy végezzen mindennel mi nem jó, de Ő mást akar. Ő csak óvni akar. Elmondta, hogy Dálviának szembe kell néznie ezzel a kérdéssel újra, s nekem kell majd megőriznem a helyes utat. Elmondta, hogy Orwella, kit mi így ismerünk, nem létezik abban a formában, ahogy tévesen tanítják. Orwella két entitásból áll: a tőrből s Hessiából, egy testből s egy lélekből.  Dálvia a kulcs eme entitások legyőzésében, s ott kell lennem, hogy megőrizzem a helyes utat. Választhatok, mondta. Akarom-e ezt a fájdalmat, mit hordozok, vagy elhagyom őt, egy nyugodt élet kedvéért. Nem csak fájdalom van ebben az életben, mondtam, nem hagyhatok fel utammal.

Az istenek titkainak nyomában, 2. rész

Írom az Égi fény 3702. évében, Adron első, az Áldozat havában, Mugafe városában.

Utolsó bejegyzésem óta jó pár száz mérföldet megtettünk. A sivatag határát már egy hónappal ezelött magunk mögött hagytuk, és a hódoltság terültén, Mugaféban sikerült végre egy kis nyugtot lelnem, hogy leírhassan a történteket.

Az istenek titkainak nyomában, 1. rész

Írom az Égi fény 3702. esztendejében, Alborne harmadik, az Ébredés havában, Új-Pyarrontól pár mérföldre.


Egy hónappal ezelőtt, az előre megbeszélt időpontban összegyűltünk Torozon tavernájában. Még mindig nem szeretem azt a helyet. Túl sok olyan kalandozó jár oda, akik nem állhatnak egyetlen boszorkánymestert sem.

S elszáll egy újabb év

Írom az Égi fény 3702. esztendejében, Alborne harmadik, az Ébredés havában.

Kezdeném a világ eseményeivel.

Észak-Yneven meggyilkolták a Keleti Barbárok kán, aki a 9. fekete hadúr volt. A lobogó megvan, az eset így hallomás után hasonló ahhoz, ahogy Erigow hercegét megölték.

Dél-Yneven a Manifesztáció seregei előre törnek. Krán kivonulása után Gorvik olyan rossz helyzetbe került, hogy hosszú tárgyalások után Gorvik királya elvette feleségül Shadon királynéját. Domvik hite alatt egyesítve a két országot. Akik nem akartak megtérni, azok dél felé menekülnek.

D'Aquilor Ased naplója

1. naplóbejegyzés

A csata után:

Ébredésem (nagyjából 10 óra):
Mint az elmondásokból megtudtam, miután Dalvia végzett Julius és Thespan elméjének kifürkészésével (és ki tudja, még mivel), azután fölszállt a hajó orrába, majd elkezdte magába szívni a környék összes rúnájának hatalmát. Ezek után felém vette az irányt, felém, aki még mindig eszméletlenül feküdtem sérüléseim miatt, melyeket legutóbbi harcunk során szereztem. Amikor elért fekvőhelyemhez, Dalvia a rúnákból szerzett hatalmának egy töredékével játszi könnyedséggel törte át az elmém körüli védőmezőt. Miután az én tudatommal is "végzett" ily módon, közölte Juliussal, hogy most egy jó darabig nem lesz a közelben és segíteni sem fog nekünk, majd viharos gyorsasággal továbbállt.

Dél körül:
Minek utána ez megtörtént, viharos gyorsasággal omlott össze minden körülöttem/körülöttünk. Több távirat is érkezett, a legelsőben öcsém hirtelen eltűnéséről adtak hírt, el se tudom képzelni miféle kínokat állhat most ki szerencsétlen. Rögtön ezután egy távirat érkezett, melyben egy északi, ellenséges seregről írtak, mely nagy valószínűséggel élőholtakból áll. Három várost is elfoglaltak rajtaütésszerű támadásukkal, mindössze egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ezek után már nem csak öcsém, országom is bajba sodródott s ami még rosszabb, valószínűleg ezen élőholtak Beriquelből indultak meg és a mi hibánkból hagytak föl évszázados/évezredes nyugalmukkal, a mi kezünkön szárad az elfoglalt városok ártatlan lakosainak vére, melyek mostanra már biztos élőholt seregeiket erősítik. Egész eddig úgy vélekedtem, hogy habár messze nem vagyunk tökéletesek, ténykedésünk összességében több életnek válik hasznára, semmint kárára. Az ebben való hitem most először ingott meg kalandozásaim során. Elképzelhető hogy kontárkodásunk a nagyok dolgába jóval több kárt okozott, semmint hasznot s jobban tettük volna, ha sohasem hagyjuk el szülőföldünket. Most már azonban nem hátrálhatunk meg, túlságosan mélyre ástuk magunkat az események szövedékébe, túl sok felelősség nehezkedett ránk az évek során.

Az utolsó levél már egyáltalán nem ért váratlanul, hadba szólítottak.Eljött hát a lehetőség, hogy enyhítsünk valamelyest bűneinken. Úgy látszik a többiek is egyetértettek ezzel, mert minden jelenlévő fölajánlotta segítségét, elsősorban az Ezüst Hadúr mutatkozott segítőkésznek otthonom megvédésében és ezért nem kis hálával tartozom neki. Még az ordani tűzvarázsló is kapott valamiféle "kérést", mely miatt velünk tart majd a sereg ellen, a levél tartalmát azonban nem volt hajlandó elárulni. Habár Thespan még mindig kezét siratja kabinjában és Juliust sem láttuk egy ideje már, akkor úgy gondoltam, ha előkerülnek, mindketten meggyőzhetőek lesznek a harcba indulást illetően.

Délután:
Ha mindez nem lenne elég, alig hogy sikerült fölfognom az élőholt sereg előrenyomulását és öcsém újbóli elvesztését, egy újabb tragikus esemény vette kezdetét. A délután, melynek nagy részét azzal töltöttük el, hogy kigondoltuk teendőinket az élőholtakkal kapcsolatban, gyorsan elszállt és ezzel együtt Julius hiánya egyre föltűnőbbé vállt. Miután átnéztük a hajót, Thespan kabinjában ráakadtunk vérbe fagyva szerencsétlenre, már órák óta halott lehetett. Úgy látszik a varázsló véres bosszút állt elvesztett végtagjáért. Habár tény, hogy Julius indoka vitatható volt, mikor levágta azt a kezet és az is tény, hogy Thespan sokat segített nekünk, ettől függetlenül nem bírnám elviselni annak a látványát, aki megölte egy bajtársamat. Épp ezért megüzentem neki, hogy ne merészeljen többet a szemem elé kerülni, mert különben halál vár rá. Válaszát most nem részletezném, de egész biztos, hogy legközelebbi találkozásunkat (ha lesz ilyen), egyikőnk nem ússza meg élve. A jövőben jóval óvatosabbnak kell lennünk az újoncok befogadásával, nem engedhetünk meg magunknak még egy ilyen árulást.

A hulláról végül a tűzvarázsló gondoskodott, némán figyeltük, ahogy teste lassan hamuvá lett, értékeivel egyenlőre nem foglalkoztunk, kétlem hogy lett volna bárkije, így valószínűleg közös tőkeként funkcionál majd tovább.
Szóval egyetlen nap, sőt egyetlen délután alatt elvesztettük a hajót, Dalvia támogatását, Juliust és Thespant is, habár ez utóbbit egyáltalán nem sajnálom. Jobb ötletünk nem lévén, először a hajó kármentéséhez láttunk neki, Fierd szerint a meglévő pénzmagból nyithat egy üzletet Erigovban és a rajtunk maradt áruval kereskedésbe kezdhetünk. Rábíztuk a továbbiakat s magunk Erigov hercege felé igyekeztünk, hogy fölajánlhassuk segítségünket a harcban.

Négy nap múlva megérkeztünk Erigov hercegéhez, akit beavattunk az élőholtakkal való találkozásunkba, annak minden részletébe s segítséget kértünk tőle, hogy véghez vihessünk egy rendkívül veszélyes, ugyanakkor elég kecsegtető tervet. Ugyanis végül abban egyeztünk meg, hogy erőinket úgy tudjuk majd legjobban kamatoztatni, ha a két vezető, a lesatt és a vámpír ellen vetjük be őket. Csak remélni tudjuk, hogy a Volt nem csatlakozott hozzájuk, ellene legjobb tudomásunk szerint egyetlen ütőkártyánk, az ezüst lobogó sem ér sokat.

Megcsappant erőinkkel nem tudom, mennyire lehetünk hatékonyak, azonban megteszek mindent ami tőlem telik, hogy a mészárlást megállítsam, jelenleg a herceg válaszát várjuk, pontosan mennyi segítséget képes mellénk adni és a kalandozók közül keresünk új tagokat, akikkel együtt talán lesz esélyünk végrehajtani küldetésünk. Talán ez naplóm utolsó bekezdése, épp ezért eddigi írásaimat hazaküldöm családomnak s új naplót kezdek abban a reményben, hogy egy nap azt is sikerül megtöltenem kalandokkal.

Jamic Tespan naplója

1. naplóbejegyzés

Julius pár héttel ezelőtt megkért, hogy fordíttassam le neki a szeráfi paktum rá eső részét, hogy megtudjuk Dalvia igaz nevét.

A boszorkányhadúrral vívott csatánk során - Julius gondatlansága miatt - Dalvia energiáiból táplálkozott az ellenség, ami jelentősen legyengítette a szeráfot. Életét csak az mentette meg, hogy mi biztonságos távolságba vittük, majd végeztünk az ellennel. A harc teljesen kimerítette szellemi energiáimat remek alkalmat adva ennek az istentelen túlvilági szörnyetegnek, hogy rám támadjon. Életem már veszni látszott, így utolsó pillanataimban elküldtem a legfontosabb információkat rendemnek. Dalvia rajtam torolta meg szolgája hűtlenségét. Utasította, hogy vágja le bal kezemet és így fosszon meg mágikus hatalmam nagy részétől. Amikor Julius egy jól irányzott csapással elválasztotta a csuklómtól a bal öklömet és eszméletemet vesztve zuhantam a padlóra, már tudtam, hogy gyenge jelleme nem engedi, hogy ellent mondjon a szeráf bármely parancsának. Túl régóta suttog a fülébe Dalvia. A lelke már elveszett. Ébredésem után azonnal feltűnt, hogy Dalvia magába szívta azt a temérdek mágikus energiát, ami fellelhető volt a hajón.

Ébredésem után előkészítettem a rituálét, amivel egy csapásra meggyengíthettem Dalviát, elhagyhattam azt az átkozott vidéket és megismertethettem azzal a gerinctelen fattyúval az örök kárhozatot. Életenergiáit felhasználva kaput nyitottam Doranba és visszatértem rendemhez, hogy beszámolhassak a fenyegetésről, amit ez a lény jelent az egész ismert világra.

Pár órával később mentális üzenetet kaptam a lovagtól, amiben megfigyelmeztetett, hogy ne kerűljek többet a szeme elé. Szegény bolond...